Halaknak álma

Jég alatt télen
halaknak álma
szétfolyó
téboly.
Lebegnek némán
smaragd vizekben,
jég alatt,
s szétfolyt –
szétfolyik álmuk
a nagy vizekben,
ezüstös halaknak álma.

Aludj hát, drága,
jégpáncélt álmodj,
ezüst halaktól
tanulj el álmot,
nagy vizek mélyén
alvó halaktól
tanuld a nagy álmokat.

Vontatott élet,
vontatott álom,
szétterül
fázva.
Jég a fedője,
szemhéj a szemre,
színezüst
zárja.

Tanuld el, drága,
halaknak álmát,
a vontatott hófehér tébolyt.
Jég alatt, télen,
zöldes vizekben
halak lebegnek,
szenderegnek,
és az ő álmuk álmaidban
hangtalan szertefolyik.

Hangtalan élet,
hangtalan álmok,
jég alatt vízben
kopoltyú tátog.
Jég alatt, télen,
halaknak álma
úszik a szemben,
mikor lezárva.
Álmodd hát, drága,
halaknak álmát,
a vontatott hófehér álmot.

Semmi sem mozdul,
kopoltyú tátog,
elszenderednek
mind az átkok,
engedd magadba
halaknak álmát,
a vontatott nagy álmokat.

Kezdjem? Na jó. Én elkezdem. Kezdem... És akkor ugye, úgy, ahogy szoktam, hogy, hogy hol volt, hol nem volt? Tényleg már megint ezt akarod? Jó. Jó.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, nagy, vagy kétszer volt, de az is lehet, hogy háromszor, mert semmit se lehet tudni, de semmit. Egyszer volt, kétszer, háromszor, vagy soha, de soha nem volt, soha egy nagy birodalom és annak a népe. És arra a népre valaki álmot bocsátott. Hogy kicsoda-micsoda bocsátotta azt az álmot arra a népre, az el van felejtve. És akkor a nép hosszú-hosszú negyvenéves álomba merült. Nagy őrjöngés volt az egész univerzumban. (Én láttam, én ott voltam. Kell ezt nekem mondani? Jó. Jó.) Nagy őrjöngés volt, csak ez a nép aludt. Állva aludtak, ülve, meg fejen. Csak fekve nem aludt közülük senki. Azért nem mindenki aludt. Némelyek félálomban voltak, és ezek beszéltek is, félrebeszéltek, ami azt jelenti, hogy mondták, amit láttak. Ilyeneket mondtak ezek a félálomban levők, hogy háromhatvan, négykilencven, ötről hatra, szeretlek, szeretlek. Ezt is mondták a félálomban levők, szeretlek. És nem tudták, hogy kinek mondják. Gyűlöllek! Gyűlöllek! - kiáltották máskor. És azt hitték, hogy tudják, hogy kinek mondják. Kristálygömb gombokat viseltek ezek. Aztán némelyek egyáltalán nem aludtak. Ezeknek hosszú-hosszú lábuk volt, és elállt a fülük, mert kíváncsiak voltak. És hosszú lábakkal, vitorlás fülekkel futottak az alvók sorfala előtt, homokot szórtak, rikoltoztak, míg úgy meg nem ijedtek, hogy kimerült a testük, és összeroskadtak. Voltak persze, voltak, akik ébren voltak, de azok mutatták, hogy alszanak. Szorították, szorították a szemüket. Ezek voltak a nagy ravaszok. És ezeknek látomásaik voltak a szemhéjaik alatt, hófehér jelenségek tapogatták az arcukat.
És ezt a népet valaki, az a valaki, aki régen El Van Felejtve, hirtelen fölébresztette. Az a valaki gondolt egyet, már megint, gondolt egyet, vagy kettőt. Hogy ő hányat gondolt, azt már ő maga sem tudja. És egy rántással letépte a szemekről az álmot, és minden el lett felejtve. És a nép, a nép felébredt, és ott akarta folytatni, ahol azt gondolta, hogy abbahagyta.
A rengeteg ébredő közül egyvalaki egy valahol szintén felébredt. Felemelte álomittas arcát, és azt kérdezte, ami a legfontosabb: Ki vagyok? Hol vagyok? Azt, hogy mi végre vagyok, azt nem kérdezte meg ez a valaki, csak azt, hogy mi vagyok, hol vagyok. De erre nem tudta a választ, olyan sokáig tartott neki az ő alvása.
– Elvesztettem magam! Elvesztettem magamat az alvásban! Ki vagyok én?! - kiáltotta, és körülnézett. Egy konyhában találta magát. És észrevett valakit, aki az asztalra borulva aludt. A kilétét kereső belemarkolt a hajába, felrántotta a fejet, és az alvó arcába nézett.
– Ezt az embert ismerem. Osztálytársam volt.
És eszébe jutott egy osztály. Ecsédi – ez a név jutott eszébe a kilétét keresőnek, és rázni kezdte az alvót, hogy:
– Ecsédi, Ecsédi, felébredtünk! - kiabálta. – Ecsédi, emlékszel még?!
Ecsédi lehunyt szemmel mondta, hogy:
– Én mindenre emlékszem.
– És mire emlékszel, Ecsédi? Mire?!
– Éltünk, aludtunk.
– Ecsédi, én nem emlékszem semmire!  Ki vagyok én, Ecsédi? Mondd meg!
Ecsédi lehunyt szemmel mondta, hogy: Your name is Vizi Miklós. Tu t'appelle Miklós Vizi. Tuo nome Niccolo Vizi. Tyebja zavut Nyikolaj Vizi. Vizi. Vizi. Vizi – mondta Ecsédi, és aludt tovább. Álmában nagy halakat látott vizekben lebegve, álmot vonva magukkal, redőző árnyakat. Énekelgetett magában, csemcsegett, tiszta nyál csordult a szája szélén. Ringatta magát.
– Ez hát a nevem! Ez a név! Ez voltam én! – és az illető, aki most már Vizi, a tükörbe nézett. Jellegzetes kelet-európai arc repült felé a hófehér tükörből.
– Új korszak van! Új világ! Felébredtünk! – kiáltotta, és fejjel rohant az ajtónak, amely az utolsó pillanatba kinyílott, és Vizi (most már tudjuk a nevét: Vizi) egy szigorú nagykabátos társaságba rohant bele a gangon. A férfiak – lehettek vagy tízen – ujjlenyomatot vettek tőle. Ekkor derült ki, hogy mind a tízen egyetlen nagykabátot viselnek, hogy alatta szorulnak össze gúlában, mert ők egy bizottság voltak, mely az elmúlt időszak bűneit és hőstetteit állapította meg tisztázó szigorúsággal.
– Tisztázó szigorúság – mondta a bizottság vezetője, aki a télikabát gallérját viselte magán. Ritkás hajú szép feje kócsaghoz hasonlóan koronázta meg az embergúla tetejét.
– Jellegzetes bolseviki ujjlenyomat! - kiáltotta egy szélsőséges a kabát ujjából.
– Neogótikus ujjbegybordázat, egyházi elmélyülésre valló! – zengte egy hang a válltömés alól, kimagasodva.
– Magának való költő – mondta egy szelíd szemű tag a belső zsebből sugározva.
– Az igazat megvallva, kevésre emlékszem a múltból – mondta Vizi, mert elhatározta, hogy becsületes lesz. Csak annyi biztos: a nevem Vizi Miklós.
Az embergúla tetején gallért koronázó kócsagrikoltást hallatott, hogy:
– Miklós! Miklós! Miklós! Tegezhetlek, Miklós! A mi emberünk! – süvöltötte a lenti tagoknak. – A mi emberünk! Feddhetetlen hőse a '60-as, '70-es, továbbá a '80-as etapnak, amikor legjobbjaink is megszűntek rózsaálmok viruló képeivel ámítani magukat. Emlékszem egy mondására: Meddig tarthat ez még – ezt mondta a Keleti pályaudvar nagy óráját nézve a kagylóba, miközben tizenketten hallgatták le a telefonját. A mi emberünk! Az új kor hőse! Szent! Szent Miklós! Szentet csinálunk belőle! Arra van most szükség.
És a télikabátból karok csápjai nyúltak elő, megragadták Vizit, aki nagy, sötét alagútban repült ezután, míg végül meleg, ölelő, bendőszerű helyre érkezett. A jövőbe.

Hagyjuk most Vizit e helyen, és vessünk egy fúró pillantást bele Ecsédibe, aki két karjába temetve arcát még mindig aludt, holott körülötte egy világ kelt új életre zengve. Ecsédi alvása miatt kimaradt az újjáépítésből egy időre. Hogy mennyi időre, azt csak az tudja, Aki El Van Felejtve. Telt, múlt az idő, Ecsédi csak aludt. Ám egyszer csak mi történt? Egyszer csak csengőszó éle tépte fel a csendet, s a borotválatlan Ecsédi felriadt szintén. Rögtön mindenre emlékezvén támolygott az ajtóig. Feltárta. Egy olyan kék szemű férfi állt odakint, kinek az arca olyan volt, mint a lakat.
– How do you do? – csatttant fel a hangja.
– How do you do? – mondotta Ecsédi, a kába.
– Nevem Thomas Edward Lawrence – mutatkozott be a férfi, és meglobogtatta az indigókék selyemburnuszt, amelyben ő volt. (Mert arabnak volt öltözve.) A szeme kék, mint az oxfordi college könyvtárának a legfelső polcán az Encyclopedia Britannica gerince a betűző, délutáni, krikettpályáról jövő napfényben szokott, oly kék.
– Nevem Thomas Edward Lawrence. Napjaink első számú Kelet-Közép-Európa szakértője vagyok, titkos ügynök. Szeretem az ön népét, mert az végletekig éli meg a rosszat és a jót.
És ekkor Ecsédit fölkapták, mert a lakatarcú intésére burnuszos arabok lepték el a gangot, és vitték ki Ecsédit az utcára, káprázó napnak a fényére. Ecsédi a Margit híd pesti hídfőjének a torkában találta magát, ott egy teve púpjára lökték, az állat ringva elindult. Ecsédi a lakatarcú acélderekát hátulról karolva tartott délkelet fele. (Odébb a Duna, távolabb a Margitsziget, jobbra a Néphadsereg utca.) A cél ismeretlen.
És végre Ecsédi körül tudott nézni. Mit látott? Hunyorgó szemével mit vajh? Egy romjaiból újjáéledő várost látott a tevén imbolyogva, az elmúlt évtizedek tizedelte füstölgő labirintust. Kietlen tájat. Egyetlen csillogó szemmel verő színpadot. Ecsédi fölsóhajtott volna, de a levegő mérgezett volt, még nem oszlott el az égről a korom, a házak vakolatát lemarta volt a méreg, a teve lukakba lépett, repedezett a kövezet. És a lakosság, a helybeli lakók sántító lovakat üldöztek, egymást ölelgették, hogy hát te még... Hogy éltétek túl?
– Íme, a hazája egy rablótámadást követőleg – szögezte le a lakatarcú, hátravetve egy kék villanást a tevén.
– Szegény hazám - sóhajtott ki mérget Ecsédi.
– Nevem Arábiai Lawrence - mutatkozott be megint a lakat. – Utunk célja... De erről majd később. Megértem önt.
– Mit csinálunk? Mi lesz itt továbbá? – ismerte föl helyzetét Ecsédi ringva. Nem tudom összeszedni magamat hirtelenjében!
– Itt műtét. Érti? Műtét. Felhalmozni, középosztályt csinálni, ennek lesznek áldozatai, de hát ez egy műtét. Eredeti felhalmozás. Megértem önt. Én angol-amerikai figura és ügynök vagyok pacifikálni. Vizi Miklós küldött önért.
– Vizi? Hol van Vizi? Hol?- kiáltotta egy lobogva égő ház alatt teveháton pislogva Ecsédi, de a lakatarcú csak mint egy gyarmatra, rámosolygott:
– A központba. Oda tartunk.
És arabjai fölvijjogtak, puskáikat (mert azok is voltak nekik), sütögették az ólmos égbe, Budapesten, 1989. június 2-án.

Budapesten. Ezek szerint a magyarok fővárosában vagyunk, a neve Budapest.
De mi most már ne nézzünk körül, nézzünk inkább a beteg égbe, miként Ecsédi ekkor, és onnan nézzen vissza ránk az, Aki El van Felejtve. Nézzen vissza, nézzen vissza ránk, de nem kell elárulnia semmit. Ezt nem, ezt nem akarjuk. Mi csak azt akarjuk... Nem akarunk mi semmit, csak hát...
Mi az ember? Az ember gombásodás. Vörheny és kanyaró. A Földnek orcáján allergiafolt. Valahogy így gondolkozott arábiai Lawrence, a rettenetes városba kirendelt ügynök, amikor egyszer csak kattogni kezdett valami.
– Egy vonat – ordította Ecsédi. – Mit keres itt egy vonat a Szent István körúton?
– Az oroszok mennek ki, az oroszok! – kiabálta egy férfi, nyakában egy tábla. A táblára az volt írva: Magyar.
– Győztek a magyarok! Győztek a magyarok! Mennek az oroszok! Mennek az oroszok!
És a férfi énekelni kezdett. Nyakában a tábla, mely szerint magyar volt, csak úgy táncolt.