Én önt várni fogom
egy pályaudvaron,
egy füstös étterem
lesz a székhelyem.
Itt ön miatt időz
egy aranyruhás dizőz,
s hallgatja énekét
egy szélsodorta nép.
Én távollévőm szívszorongva kérem,
karkitárva itten állok térden.
Hozó vonatját seregelve várjuk,
hívőn hisszük, irányunkba száguld
álommozdonyán.
Egy álommozdonyon
ön felém tart, tudom,
s a félreállított
váltókon átrobog.
És mondhat bárki mást,
a nagy találkozást
megérjük még, tudom,
a pályaudvaron.
A pályaudvaron,
hol mindenki rokon,
hol nincsen semmi más,
csak egy nagy várakozás.
Itt mindnyájunknak ugyanaz hiányzik,
egy távollévőt hiányolunk váltig.
Hozó vonatját seregelve várjuk,
hívőn hisszük irányunkba száguld
álommozdonyán.
Én önt várni fogom
a pályaudvaron,
itt ön miatt időz
az aranyruhás dizőz.
Tararararararararam,
tararararararararam,
tararararararararam,
tararararararararam,
tararararararararam,
tararararararararam,
tararararararararam...
És már mindenki énekelt az étteremben, amikor belépett Ecsédi, és látta, hogy a barátja egy asztal tetején áll. És odarohant hozzá, és mondta, hogy:
– Vizi, megvagy! Jaj, de jó, hogy megvagy! Gyere! Gyere! Tudom, hogy tudod. Gyere, mondjad, hogyan, hová, merre. Tudom, hogy tudod. Gyere, Miklós! Gyere! Gyere! Gyere!
És rángatta egy oszlop felé, és Vizi pedig mint egy fadarab követte, és Ecsédi meg is állt, és kérdezte, hogy:
– Miklós, rosszul vagy?
Vizi Ecsédihez fordult, és mondta, hogy:
– Nem Ecsédi, egy cseppet sem vagyok rosszul. Csak azt akarom mondani, hogy elég ebből. Én nem tudom,
hogy hányadszor csináljuk ezt, kétszázadszor, vagy háromszázadszor, hogy találkozunk az utcán, úgy csinálunk, minthogyha véletlenül találkoznánk. Aztán felmegyünk hozzám, megisszuk a konyakot, kávélikőrt, keverteket, aztán én lejövök ide a pályaudvarra, és úgy csinálok, minthogyha meglepne, hogy innen nem mennek vonatok. Te meg fellármázod a várost. Elég ebből, Ecsédi.
És Ecsédi kérdezte, hogy:
– Te, Vizi, abba akarod hagyni? Hát már olyan jól benne voltunk. Néha már mások is élvezték. Most mit fogunk csinálni?
S Vizi azt mondta, hogy:
– Nem, Ecsédi, ebből elég.
Ecsédi tűnődött, aztán újra kérdezett, hogy:
– Miklós, azért van egy titokzatos dolog az egészben. És bár én sem tudom, hogy hányadszor csináljuk ezt, kétszázadszor, vagy háromszázadszor, de még mindig meglepődik még a Sas elvtárs is, tudod, amikor a pohár ott marad a levegőben. Hát azért mutass nekem valakit, aki ezt utánad tudja csinálni. Tessék, mutass egyet! Egyet mutass, tessék!
És Vizi fáradtan elmosolyodott és mondta, hogy:
– Hát igen, azt még tudom.
Azzal odalépett - rengeteg pohár volt az asztalokon a restiben -, odalépett az egyikhez , megfogta, így, felemelte, így, és elengedte.
Vizi pohara megint ott maradt a levegőben. Állt a pohár a levegőben. Vizi meg Ecsédi nézték. Ecsédi szólalt
meg előbb és mondta, hogy:
– Te Miklós, vegyük az energiát m2-nek.
De Vizi ráförmedt, hogy:
– Hagyj békén a tömegvonzással, meg a hülyeségeiddel!
De Ecsédit nem lehetett megállítani, folytatta, hogy:
– Te, Miklós, mert te még nem gondoltál arra, hogy a pohár levegőben maradásakor a hidrogénatomok
átalakulása héliummagokká létrejöhet a hozzá szükséges 55 millió Celsius fokon. Most ne törődj azzal, hogy a magfúzió fenntartása még megoldatlan, hanem arra gondolj, hogy ez kihat a Földön, mint forgó rendszerben, a mozgó-tárgyakra érvényes Coriolis-erőre. Ha?
S Vizi legyintett, hogy:
– Ecsédi, mindez a két hatás a Föld forgásának a lassúbbodását vonná maga után.
És ekkor Ecsédi talányosan kérdezte, hogy:
– Tíz a mínusz nyolcadikon nagyságrenden? Így a nap, a 24 óra a tíz a mínusz nyolcadikonod részével, tehát körülbelül százezred másodperccel rövidülne, Miklós.
S Vizi homloka gyöngyözni kezdett, s mondta, hogy:
– De hát a Föld forgásához és efféle változásaihoz tíz a mínusz tizediken is elegendő.
Ecsédi bólintott és mondta, hogy:
– Tehát tíz a mínusz kettediken van a kezünkben, Miklós. Tíz a mínusz kettediken van a kezünkben.
Vizi nézte Ecsédi kezét, és suttogva, aztán sikoltva kiáltotta, hogy:
– Nem a kezünkben, Ecsédi. Nem a kezünkben van, a vonatban. A vonatban van, Ecsédi! Nem a kezünkben, a vonatban lesz, Ecsédi! A vonatban! A vonatban! A vonatban! A vonatban!
És másnap Budapest lakossága a következő fantasztikus élményben részesülhetett. Egy hatalmas mozdony zúzta szét a Keleti pályaudvar homlokzati üvegfalát, és kirobogott a térre, mögötte kocsik, tehát szerelvény volt. Ablakokon, kéményeken emberek ültek, sírtak, nevettek, énekeltek, és kalapokat is dobáltak. A szerelvény pedig végigdübörgött a Rákóczi úton, át a Blaha Lujza téren, el a Rókus Kórház mellett. Emberek özönlöttek köré és szaladtak mellette a Kossuth Lajos utca irányába. A rázkódástól a Ferencesek templomában egy harang kimozdult a helyéből és kondult egyet. Az árvízi hajós pedig, Wesselényi Miklós - aki egy domborművön éppen egy fuldoklónak nyújtja az evezőjét -, ő is utánanézett a vonatnak. Az addigra pedig már a Felszabadulás téren át a Március 15. térre érkezett. Petőfi csak intett nekik. A vonat meg tovább: Vörösmarty tér, József Nádor tér. A két nagy magyar csak lengette, lobogtatta a bronzköpenyét. A vonatnak irány a Roosevelt tér, ahol a Magyar Tudományos Akadémia felső ablakain kihajolt Széchenyi és Arany János, és integettek ők is a vonatnak, és az utasoknak is. Ekkor már a Lánchíd nyögött a lokomotív kerekei alatt, amint haladt át Buda felé. Persze Vizi és Ecsédi vezették a mozdonyt, amelyik végül is megállt a Clark Ádám tér hatalmas bejáratánál, az alagút eltátott szájával szemközt. Rengeteg ember tolongott a téren, zenekarok játszottak, petárdák robbantak, a hangszórók pedig azt kiáltozták, hogy:
– Éljen Vizi! Éljen Ecsédi! Éljenek a Keleti pályaudvariak! Éljenek, akik helyettünk is vártak! Éljen, Éljen!
És aztán megint hangorkán, megint konfettik, megint virágeső, megint diadalordítás. És Vizi elfogódottan piszkált valamilyen alkatrészt a mozdonyban, és nem vette észre, hogy a barátja otthagyja őt és lemászik a mozdonyról, átfúrva magát a tömegen, megáll a tribünnél, megvárja, míg az emberek egy kicsit elcsendesednek, és mondani kezdi, hogy:
– Most, hogy ilyen szépen együtt, mindig erről álmodtam, örömünknek napja elgyütt, végre összehangoltan. Ha én mostan költő volnék, jobbat tudnék, mint ez itt, rímek között pancsikolnék, úgy köszönteném Vizit. De mivel én költő nem vagy, ok se vagy, csak okozat, gondom nem is kicsi, ám nagy, nem is mondok nagyokat.
És ezt is hatalmas üdvrivalgás és hurrázás követte, és megint virágeső, megint petárdák. És utána tűzijáték, tűzijáték. Igen, tűzijáték volt. És a tűzijátékot természetesen a televízió is közvetítette.
Vizi, meg Ecsédi otthon nézték a műsort. Végül Vizi maradt tovább. S amikor vége volt az adásnak, kikapcsolta a készüléket, átment a másik szobába, ahol Ecsédi a két karjára dőlve részegen aludt. Vizi odament hozzá, belemarkolt a hajába, felemelte, és beleordított az alvó arcba, hogy:
– Ha nekem itt még egyszer nők nevét kiáltozod, meg házszámokat, ennek vége, érted?!
Ennek vége. Értik?