Mert robog a HÉV
Pomázról Pestre,
robog a HÉV
és hozza Beát.
Bizony a Bea,
a Bea bejáró,
Pomáz-Pest között
ingázik tehát.
Homlokát rányomja sokat az ablak üvegére Bea,
bá-bá-bá-bá-bámul, hogy fut a táj.
A dal a negyedéhez elért,
megismertük Beát,
ismerjük a HÉV-et és Pomázt,
hát ismertessük,
hogy mi bántja Beát,
hogy mi a baja.
Beának baja,
hogy Pomáz és Pest közt,
Pest és Pomáz
között csak úgy,
egyedül mindig,
sejtelme sincsen,
hogy létezem,
plusz én se Beát,
a bejáró Beát
még véletlenül sem ismerem,
s robog a HÉV.
Felénél vagyunk a dalnak,
tudjuk, hogy Bea nélkülem él,
tudjuk, hogy ezért nem boldog,
tehát e dal látszólag még
egyszerű dal.
De menjünk csak tovább,
és nézzük meg Beát,
mint cseppben a tengernyi
tragédiát.
Ugyanis Bea
nemcsak engem nem ismer,
hanem még számos személyt
és számos egyéb,
és számos egyéb,
nagy horderejű sok eseményt,
bajban van Bea.
Bajban van Bea,
tájékozatlan, s robog a HÉV,
ott ül egymaga.
Vége hát úgy van a dalnak,
hogy Bea alul-
informált marad,
ingázik ide és oda,
és alulin-
formált marad, formált marad.
Bizony a Bea,
a Bea bejáró,
csak bá-bá-bá-bá-bá-bá-bá-bámul;
hogy fut a táj.
S így vagyok én is,
mint egy be-be-be-be-be-be-be-be-be-bejáró,
csak bá-bá-bá-bá-bá-bá-bámulom;
hogy fut a táj.
S így van mindenki,
csupa be-be-be-be-be-be-be-be-be-be-bejáró,
csak bá-bá-bá-bá-bá-bá-bá-bámulunk;
hogy fut a táj!