Álomkeringő

Dalszöveg 

Látok én ott fent egy nagy hegyet,
zúdulni belőle nagy vizet,
s a vízben sodródni mindenem
amim csak van énnekem.

Nagy barlang szájánál nézem ezt,
és látom, hogy hátrafordulok,
barlangnak közepén szikla van,
mely szikla forog, forog.

S a kő alatt folyó patak
lassacskán vérpiros lesz a víz,
magával sodor skarabeuszbogarat,
s virágos ágakat.

Engem is elvisz a nagy folyam,
egy városig, mely ismerős nekem,
s letesz egy utcában gondosan,
ahol sok ember terem.

És kérdeznek ők, s én mondom nekik:
hiába bíztattok, emberek,
elég volt mára, nem énekelek,
holnap majd, talán lehet.

S felkapja mind a széles folyó,
az utcát, s a bennetermő embereket,
és velem együtt mind elviszi
addig, míg felébredek.

Szorosan lezárva tartom még,
hogy szinte fáj, úgy a két szemem,
mert szívemből így kiáltanék:
ne szobám, ne add most vissza még,
és te világ, te se add vissza még
az öntudatot nekem.

Mint húron vonódó szál vonó
szememen vibrál egy ér, Irén,
felnyitom, s közli az öntudat,
hogy levelem megírtam én.