Ács Mari szőke volt,
ruhája barna volt,
azt mondják bolond maradt,
hogy nála sokkal jobban csinálom én,
és azt is, hogy kár, hogy benne maradt.
Ács Mari benne maradt,
bolond lett két év alatt,
láttam egy villamoson,
mit mondjak, megijedtem, hogy milyen,
jó, hogy nem közéjük tartozom.
Mondják, hogy okos vagyok,
nézzem, hogy hova jutott,
nézzem, hogy hova jutott,
mind, aki benne maradt a régiben,
akik meg nem bocsátanak.
Kik semmit sem felednek
és nem bocsátanak meg
végül egy villamoson
rám ijesztenek, és én elfordulok:
benne maradtak a régiben.
Én tudom, hogy felejteni kell
az összes iskolákat,
tanári tébolydákat,
az összes tévhitet,
mit belénk verni mert
százezer vén bolond,
kit tönkretett a gond,
kiknek most megbocsátani kell,
érteni apánk-anyánkat,
jól bezárt tébolydákat,
amikre rámegy az,
ki szerint csak panasz,
egyetlenegy panasz,
egy végső bolond grimasz,
végső vigyor vagyunk, mi más!
Ács Mari hitte velem,
hogy nekünk nincs másmilyen,
hogy nekünk nincs csak ilyen,
csak ilyen példasértett életünk,
és benne maradt.
Váltott színű időben,
hasadt szilánktükörben,
látom, mi velünk történt,
csak meg ne sértődjek, mint Ács Mari,
félek, hogy benne maradok.
Ács Mari bolond, halott,
legvégső villamosok
szétviszik, őrült, menjen,
nincs miért szégyenkeznem,
de mégis el szeretném,
most mégis el szeretném,
mielőtt még elmenne,
a helyettem őrületbe,
abba a kérlelhetetlenbe,
most mégis el szeretném,
búcsúztatni őt,
én, az okos,
én, az okos,
én, az okos.