7. szövegrészlet

Úgy látszik a következő lépésben szabadulni kell a szeretőktől, a feleségektől és a titkoktól. Itt kísérteni kezdett a szónoki hév és Novák engedett, hogy:
- Legyen nyilvános, ami nyilvánvaló! Engedjük szabadjára a viszonyainkban rejlő feszültséget és fütyüljünk a keletkező zűrzavarra! Nincs féltenivaló, ami ingatag bennünk, úgyis magától összedől! Tehát mégis csak föl, föl, föl, föl, föl!
És a cölöpverő kalapácsok skandálták a szavak ütemét. Novák pedig elégedett volt a fogalmazással. Hátradőlt a karosszékben és azt mondta, hogy:
- Jó, akkor a nőügyek lezárva.
Prrrrrrrrrrr! Ez persze nem Novák volt, hanem megint a telefon csörgött.
- Aha, folytatják, mint annak a rendje. Ez a tanár úr lesz, lefogadom. He-he-he.
- He-hm, he-hm, he-hm, izé, Novák! Ne hordja magát ilyen büszkén fiacskám! Hm, rebesgetnek magáról ezt, meg azt, hogy milyen nagy dalnok lenne. De maga ne üljön fel ezeknek a mendemondáknak gyermekem! Hát nem maga Petőfi Sándor végül is! Hm-khm, hát Petőfi már meghalt, tanultuk, nem emlékszik? Meghalt, hála Istennek! Az volt Novák fiam a magyar történelem utolsó nagy pillanata. Ne felejtse el, valahogy el ne felejtse!
- Hát nem, tanár úr! Csak csengessen, csak berregtessen, azért sem veszem fel! Nem fogom még egyszer meghallgatni a vonatkozó történetet. Dienes-féle verzió… Inkább azt mondom, hogy a dolog úgy áll, hogy mégis csak én vagyok Petőfi! Én vagyok és élek...