Hajnal megint csak, szeszes vigasszal,
megint csak ketten, s köztünk az asztal,
így megy ma is még.
Így szállunk most át megint az éjen,
kuvik rikoltoz a fagyalsövényen,
ne add a büszkét.
Ne add a büszkét, inkább egy sört még,
lenyeljük benne, hogy elsöpörték
nagy éveinket.
Dohányból van még fél zsebnyi morzsád,
nem bánnám éppen, ha megsodornád.
És passzold a csikket.
A füst közöttünk, akárcsak régen,
örvénylő tenger a lámpa fényben,
hajaj, hajajaj!
Ködös szigetről a vízre lépünk,
kiáltoz egyre a tengerészünk, hogy:
hajaj, hajajaj!
Mióta zajlik, ugyan mióta
e tölcséres örvény szélén e séta,
ő tudja már csak.
Ő fújja untig a régi nótát, hogy:
„fiúk, mi volnánk e néma ország
szívdobbanása!”
Miért, miért nem, röhögnöm kell, ha
a tengerész a magáét fújja.
Ugyan, fiúcska!
Miféle örvény, miféle ország,
miféle szívzaj vagyunk mi marhák?
Na, felelj te csacska.
A kísértetjárás órája eltelt,
kiszellőztetjük most már a tengert,
s a jeges huzatban,
nézzük csak egymást a jeges huzatban,
egy beismerés itt halaszthatatlan.
Éleszthetetlen.
Halaszthatatlan és éleszthetetlen.
Halaszthatatlan és éleszthetetlen.
