Minden reggel újra élek,
szemem kinyitva, ha körülnézek,
szemembe zúdulnak fürge kis képek,
szorosan egymás után.
Ébredéskor tolongnak képek,
mind azt akarják, hogy visszatérjek,
egy olyan világba, ahol kell éljek,
ahol a múltam van és a jövőm van.
Minden reggel megtudom, hogy
mi a nevem és azt, hogy hol élek,
átismétlem reggelre kelve
miért is ver a szívem.
Emberfajta, – mondják a képek –
embernek fajtája kell, hogy ráébredj,
arra, hogy folytasd, mit félbehagytál,
arra, hogy agyadba vésd:
Emberfajta, –
szólnak a képek –
ebbe a világba beküldtek téged,
– nézd, amíg megteheted.
Vésd agyadba, időd megszabva,
állj a sorba, emberfajta,
– mondják a képek – világba kerültél,
álomnak vége van, világnak nincs vége.
Álomnak vége van, világnak nincs vége.
Meg vagy szabva, emberfajta,
szemedbe tódulnak hajnalonta, –
s mondják a képek, itt van, hát nézzed:
álomnak vége van, világnak nincs vége.
Álomnak vége van, világnak nincs vége.
Álomnak vége van, világnak nincs vége.
