Egy bogarat találtak.
Pohárban találták,
sötét volt, fényes,
egy napon, egy napon, különös napon
és azóta is megfigyelésük tárgya.
„Mondjuk én ideteszem, te meg most odaállsz.
Aztán én állok oda, és akkor te meg ideteszed.”
Tárá-ráárárám,
tárárá-ráárárám.
„Hiába, hiába! –
Antoine haragszik. –
Teveled nem lehet, nem lehet!”
És máris elindul.
Desiré mögötte,
kezében bogárral.
„Antoine, Antoine, egy pillanat!”
De Antoine nem áll meg.
Ott áll hát Désiré,
kezében bogárral.
„Antoine, Antoine, Antoine...”
Végül elfordul.
„Mondjuk én ideteszem, te meg most odaállsz.
Aztán én állok oda, és akkor te meg ideteszed.
Ja! De, ha én ideteszem, és akkor állsz te oda.
Ja, nem, igen és ha én ott állok, akkor ő meg ide teszi.
Persze, hát persze, így megy, aha.
Szóval akkor, hogyha ide, nem ő ide, nem, egyszerű, ő teszi ide.
Akkor én oda, aha, ja bocs, nem teszem oda, igen így.
Akkor ő hova teszi, nem ő hova áll? aha.
Mert ha én teszem, igen, mert ha ők bejönnek, akkor megyünk mi ki.
Szóval, ha én leteszem, akkor ők állnak, nem tesznek ha-ha.
Ja értem, és nem, igen, ha ők jók, akkor hát igen, akkor olyan rosszak.
Jó, nézzük, akkor én ide teszem, mondjuk akkor ide. Nem, nem ide.
Mondjuk idébb, egészen ide, és akkor ti hova álltok? Ja, ja nem oda, és ők?
Ha ők bejönnek, akkor én, akkor én oda. Nem, hogy volt? Az Antoine ezt végig tudta, akkor hova?
Én nem, én nem, én nem teszek ide.
Mégis jobb volt, mikor még indiánok voltunk és én a Kocsis réten a Hegyalja út
és az Alsóhegy út szögletébe átordítottam a Sisának, hogy:
Lenni egész népemmel fa mögött, titokban.
Hát ennél jobb volt, ti-ri-rim.
