Időpont
Vas István: Branyiszkó
Hagyd már, öregem, ezt a léhaságot,
Hogy az élet értelmetlen, a halál
Átjárja minden sejtjeit.
Hagyd a homályt a boldog taknyosokra!
Ha ötven éves elmúlt már az ember,
van oka félni a lefokozástól,
A sötétedés könnyű fényűzését
Többé nem engedheti meg magának,
Hanem csak nevet, sokszor, hangosan,
Ha megtudja, hogy a halál hada
A havas tetőn már gyűlik ellene,
Nem várja meg, míg leront a hegyekről,
De felhajt egy pohár rumot és még utolszor
Asszony derekát fogja át a búcsúbálon,
Éjfélkor elindul a trombitahangra
A lélegzetszorongató hidegben
Saját Branyiszkóját megostromolni,
És hajnalra „szuronyt szegezz!” a csúszós,
Havas úton, a nagy kavarodásban,
Hol nincs már nyelv, csak nyelvek törmelékei,
És felhangzik a torzul röhögtető vezényszó,
Hogy vorwärts dupla lénung, rückwärts kartács schiessen,
És hátrálni kezd a riadt kis csapat,
Golyó veri a havas félhomályban,
És erre visszafordul, fel a csúcsra,
És aki elesik az ostromlott csűr előtt,
Ott rohad el majd a bevett magaslaton,
Mert elfoglalta önmaga halálát,
Már nem hátrál soha, nem lesz neki Világos,
És a fegyverletételt meg nem éri.