Sándor L. István: Mestermutatványok

Időpont

1990-es évek
október
1.
Leírás 

Részlet Sándor L. István Mestermutatványok-Cseh Tamás színháza”című elemzéséből, az Új dalokról szóló fejezet
(Színház, 1990. október 1.)

[...]
Történet nélkül
Hasonló kétségek szólnak Cseh Tamás új műsorban is. A korszakváltás élménye nem a szabadság himnuszait szólaltatja meg, hanem az emberi sors és a történelemalakulás kételyeit. Az Új dalokban az újrakezdés, a túlélés öröme feloldhatatlannak tetsző fájdalmakkal, mélyen átélt bánatokkal kapcsolódik össze. Az énekes egy áttekinthetetlen világgal néz szembe. Mégis minden áttetszőbb. Már nem csodákról beszél, már nem közvetít mestermutatványokat. Illúziónak minősít ezzel minden reményt, amely egyetlen gesztussal, egyszeri eseménnyel képzeli feloldani a félresiklott történelmi fejlődést, a kudarcokkal terhelt emberi sorsokat.

Titkos jelbeszédek, jelképes történetek helyett újból közvetlen vallomások hangzanak fel. De ezek mélyén tragikusabb felismerések rejlenek. A társadalmi körülményeknek és a hatalmi kényszereknek a szorítása most egyetemesebb determináltságnak bizonyult. A nagypolitika kíméletlen logikája, a történelemnek és kozmosznak egyaránt kiszolgáltatott emberi sors tragikus meghatározottsága, az egyszeri emberi élet halálba tartó távlattalansága került most a dalok középpontjába.

Az Új dalokban visszaszorul a színház, megerősödik a személyes jelenlét. Már nincsenek bizonytalan értelmű idézőjelek, ambivalens játékok. Nincsenek történetek sem. Csak csupasz dalok. Mívesen formálódó építőkövek egy talán később összeállítandó új darabhoz.

Akadnak parodisztikus jellemrajzok, szatirikus életképek is az énekek között. (A kommunista családba elkésve, épp a hatalomvesztés előestéjén benősülő fiú bizarr dala közveszélyes bohóctréfává minősíti a politikai történéseket. Az öngyilkosságra készülő Széchenyi az értetlen utókorral szembesül egy másik énekben.)

Ezúttal a játékoknál fontosabbak a csendes, de komor vallomások, az elégikus számvetések. Az igazán magas színvonalat is ezek a dalok képviselik.

Ezen énekek egyik csoportjában történelemképek fogalmazódnak meg. A Kelet-Közép-Európáról szóló dal a paradoxonokat emeli ennek a régiónak lényegévé. Európa kidobált értékeinek teremtőjeként és egyetlen ébrentartójaként egyaránt megjelenik ez a táj. Bizonytalan szándékok, összezavarodott irányok és heroikus elszántságok egyaránt jellemzik ezt a vidéket. Egy másik dalban a Kelet-Európa-kocsma készületlen tavaszi bálja, azaz jelenkori történelmünk, a „részeg kis népek” duhaj tánca csak az úttalanságokat, kilátástalanságokat takarja el.

A feldolgozatlan indulatokkal, romlott ravaszsággal alakuló történelemben, az érzéketlen istenek játékában megjelenő emberi sorsban mégis megteremtődik a felülkerekedés esélye. Hatalmi játékok bohócfiguráiból a szembeszálló dac, a mélyen átélt árvaság, az önfeláldozássá érő pátosz, a tragikusságot megélő emberi cselekedet teremt hősiességet. Erre utalnak a kamaszról és a Corvin köziekről szóló balladák. A tartás ekkor már nem merevül pózzá, a heroizmus próbájává, hanem visszakapja eredeti tartalmát, eredendő tisztaságát – anélkül, hogy szabadulni tudna a paradoxonlét ambivalens értékítéleteiről.

A lírai dalok másik csoportjába személyiségképek tartoznak. A társ számára készülő himnusz is önértelmezéssé alakul. A csönd bevallásává, a lángból hamuvá lett élet beismerésévé. A kifosztottság élménye vált általánossá. Az egyik dal a történelmi folyamatok eredményeként, egy másik az emberi sors lényegeként értelmezi ezt. A Lánchídról a Dunára lenéző férfi leltárra kényszerül: se múltja, se jövője, se Istene, se hazája, se apja, se gyermeke. Csak tiszta tekintetét őrizhette meg a vészesen hullámzó történelemben. A „Valaki útra vált belőlem” Ady-parafrázisában elveszett kapcsolatok, eltűnő lehetőségek, szétszóródó régi kincsek, vereséggé vált remények szegélyezik az ember útját, hogy titoktalanul tartson ki a pusztulásig.

A kiszolgáltatottság érzése a meghatározó a más világokkal, a kozmosszal, a transzcendenssel teremtett kapcsolatban is. Az e világra születő megváltó érkezését az őt megszülő ember kínja keretezi. Maga az ember tűnik el ebben a szenvedésben. Egy titokzatos csatornán érkező dallam titkos üzenetével a meztelen, didergő, semmivel szembesülő, az elveszettséget megérző ember áll szemben. Szemben a csenddel, az új dalok mégis megszülettek. Azonban most csak halványuló remények szólnak bennük. Arról, hogy a külső és a belső világ végre összeérhet, a határok nem elválasztanak, hanem közvetítenek. Arról, hogy az ember újból nyílt tekintettel válaszolhat egy másik ember pillantására. Talán arról, hogy szólhatnak egyszer dalok a teljesebb világról.
Csak ígéret, földi?