Rákosi Viktor - Hős fiúk /részlet/

Rákosi Viktor: Hős fiúk

Tizedik fejezet

A branyiszkói diadal

/részlet/

1849 február 5-ike, ragyogó szép téli reggel volt, mikor Guyon hadosztálya Korotnokra, a Branyiszkó alá érkezett.

Előttük állott fehéren a branyiszkói hegy, mely, amint a nap sugarai a megfagyott hóra tűztek, csak úgy szikrázott. Szinte vakította a honvédek szemét, amint ránéztek.

Ezt a meredek, csúszós, síkos, jeges hegyet kellett, fegyverrel a kézben, megostromolni, az ellenséget onnan kiverni és elkergetni. Vakmerő gondolat, hősök kellenek a végrehajtásához.

Guyon serege ilyen hősökből állott.

A hegy, egész a csúcsig föl, tele volt osztrák katonákkal. Az egymás fölött lévő útkanyarulatokon villogtak az ellenséges vitézek puskacsövei. Ágyúk torka ásítozott le a magyarokra.

Mikor lent a völgyben kibontották a nemzeti zászlókat, s éljenriadal vonult végig a magyar seregen, odafönt nagy mozgás támadt. Az osztrák tisztek szaladgáltak, árkokba, sziklák és kemény hóból hányt sáncok mögé gondosan elhelyezték embereiket. Azután meglóbálták a levegőben sipkáikat és szokásuk szerint háromszor elkiáltották: "Hurrá!"

Ami azt jelentette:

- Gyere magyar, készen állunk a fogadásodra.

A magyar nem is sokáig váratott magára. Korotnoknál, a hegyen fölvonultak az ágyúk, s alulról elkezdtek a németre lövöldözni. Jól látták Gyurkáék, amint a magyar golyók be-becsaptak fönt a hegyoldalba, de nem sok kárt tettek a németben.

Guyon villámsebesen ide-oda lovagolt és rendezte a csapatokat. Megállt az ágyúk mögött s a hatást nézte.

- Ez semmi, - mondá, - rohamra kell menni.

- Ez annyi volna, tábornok úr, mint fejjel nekimenni a falnak, - szólt egy őrnagy.

- Hát nekimegyünk fejjel a falnak! - kiáltott Guyon mérgesen, - de Branyiszkónak a miénknek kell lennie, ha mind itt veszünk is!

Azzal tovább vágtatott, a két újonczászlóaljat rohamra sorakoztatta, s nekizúdította a hegynek.

Mint a macskák, négykézláb másztak föl az apró felvidéki gyerekek a hegyre... az első útkanyarulatnál kizavarták a németeket... de a második sáncból egyszerre közéjük lőtt vagy ezer ember, s erre honvédeink hanyatt-homlok futottak, csúsztak, hemperegtek le a hegyről. A hó egyszerre piros vérfoltokkal lett tele.

Guyon az ágyúkhoz vágtatott, s ordítva szólt a tüzérekhez:

- Kartácsra tölts! Lőjjetek közéjük, ha idáig futnak. Ha gyáva a magyar, ne éljen tovább! Mi magunk öljük le!

Gyurka és Pali rémülten néztek egymásra. Hogy ők magyarokra lőjjenek? Soha!

Ekkor előlépett egy fiatal katolikus pap, Erdősy Rafael, honvédlelkész. Reverenda volt rajta, kezében feszületet tartott, fejét honvédsipka borította.

- Tábornok úr, - szólt Guyonhoz, - ne lövessen a saját katonáink közé. Nem gyávák ezek, de új katonák, akik még sohase voltak csatában. Szedesse rendbe őket és én feszülettel a kezemben fölviszem őket a Branyiszkó tetejére.

- Jöjjön, tisztelendő úr! - intett Guyon az ifjú papnak és a 33-ik zászlóaljjal lesiettek az előttük fekvő völgybe, újra sorakoztatni a szétzilált csapatokat.

A tüzérség vezetője pedig végiglovagolt az ágyúk előtt.

- Ti pedig lőjjetek, fiúk, oly gyorsan és jól, ahogy még sohase lőttetek! - kiáltott, aztán maga is leugrott lováról, a legelső ágyú mellé állt és úgy dolgozott, mint egy közlegény.

A tüzéreknek se kellett több. A huszonnégy ágyú elkezdett dörögni, s a magyar golyók csapkodták keményen az osztrákok hadállását. Az ágyúk csakhamar füstfelhőbe voltak borítva, a tüzérek alig láttak tovább az orruk hegyénél. A siketítő bömbölésből élesen hallatszott ki a tisztek rikácsolása: "Tölts! Tüzelj!" Egy órahosszat tartott az ágyúzás, s Pali meg Gyurka oly kormosak voltak, mint a kéményseprők. Az ágyújok egészen átmelegedett, s ők úgy dolgoztak, hogy szinte csurgott róluk a verejték. Le is dobáltak magukról kabátot, kendőt, minden felsőruhát, az egyik tüzér ingújjra vetkőzött.

Ezalatt Guyon lent rendbeszedte a honvédeket, közelebb vitte az ellenséghez, s puskából tüzeltetett rájok.

Fölfelé csöndesedett egy kicsit a tüzelés. Guyon hallgatózott, hogy azok a honvédek, akiket az ellenség megkerülésére küldött, nem lövöldöznek-e még a hegy túlsó felén. De arrafelé semmi nesz se hallatszott... Az ellenség mindeddig egy tapodtat se mozdult.

Guyon tisztet küldött az ágyúkhoz, azzal az izenettel, hogy folytassák a tüzelést. A gyerekek éppen hogy letörölték egy kicsit az izzadtságot magukról. Arra már nem jutott idő, hogy valamit falatozzanak. Újra nekivetkeztek, s megint lövöldözni kezdték az ellenséget.

Ezalatt Guyon rohamra sorakoztatta a honvédzászlóaljakat. A honvédek csoportosultak. A puska hegyére tűzött szuronyok villogtak a nap sugaraiban. A tisztek kivonták a kardjukat és Guyonra néztek.

Egyszerre csak Guyon kivonta a kardját, s olyan hangon, mint mikor az oroszlán ordít, a hegytető felé mutatva szablyájával, elkiáltotta:

- Rajta, magyar!

- Rajta, rajta, rajta! - ordította egyszerre kétezer ember.

Erdősy Rafael, a hős pap, megcsókolta a feszületet, magasra emelte és messze hallatszó hangon kiáltotta:

- Utánam, vitézek, az Isten nevében!

És megindult a honvédek előtt.

És mint a gátját elszakított áradat, megindult a honvédsereg, neki a síkos, meredek hegynek.

Az ellenség itt nem volt annyi, mint a magyar, de fedett állásban küzdött ellenünk. A mieink alig láttak belőle valamit, elbújva lövöldöztek katonáink közé. De nem sok idejük volt lőni, a honvéd ott termett a német nyakán. Az első útkanyarulatból csakhamar kiverték a németet. Akkor feljebb vonult a másodikba és azt védelmezte makacsul, de a honvédeket többé nem lehetett megállítani. Hason csúszva, egymásba, vagy fagyökerekbe kapaszkodva nyomultak egyre följebb és följebb... Már a második útkanyarulatba ugráltak, döfésre tartott szuronnyal.

- Tüzet szüntess! - kiáltottak a tüzértisztek.

A mi ágyúink azért hagyták abba a lövöldözést, mert már a hegyoldal tele volt magyar katonákkal, s ezekben tettek volna kárt.

Pali és Gyurka tehát most ráértek nézni, hogyan folyik a csata. Csak puskaropogás, a dobok dübörgése és ádáz ordítozás hallatszott. Valami negyven dobos verte a rohamindulót. Guyon maga is leszállt a lováról s a tartalékcsapat élén megindult a hegyen fölfelé. Tüzéreink elkezdtek éljenezni és sapkáikat dobálták a levegőbe. Ami német még maradt ott fent, azt Guyon elsöpri. De már rája nem is volt szükség. Egyszerre csak éles trombitaszó hallatszott a hegytetőről.

- Éljen a haza! - kiáltott egy vén tüzér, aki azelőtt az osztrákoknál szolgált, - ösmerem ezt a trombitajelet, a németek visszavonulót fújnak. Győztünk.

Az ellenséges katonák sietve futottak fel a hegytetőre, s eltüntek szem elől. Csakhamar a hegyormon megjelent a 33-ik honvédzászlóalj, s megzendült a katonák kardala:

Hazádnak rendületlenül
Légy hive, óh magyar!
Bölcsőd ez s majdan sirod is,
Mely ápol s eltakar.

- Győztünk, győztünk! - kiabáltak katonáink és ujjongva borultak egymás nyakába. A nyugvó nap veres fénye bíborszínbe borította Branyiszkó diadalmas csúcsát.

...Jött a parancsolat. A lovakat befogták az ágyúkba, s a tüzérség a kanyargós utakon, ahol még az imént folyt a harc, megindult a csúcs felé. Fent a tetőn egy órát pihentek s itt a fiúk elővéve, amit a mama Lőcsén nekik elpakkolt, vígan és boldogan lakomáztak. Az éjszakát Sirokon töltötték és február 6-án Guyon serege bevonult Eperjesre.

Erdősy Rafaelnek semmi baja sem történt. Az Isten elhárította róla a golyókat.

Ez volt a branyiszkói nagyszerű diadal, amellyel a felsővidéki magyar sereg áttörte az ellenség vasgyűrűjét s utat nyitott magának a Tiszához, amely mögött aztán a magyar főhadsereggel egyesült.

Február 5-ike a magyar vitézség történetének egyik legfényesebb lapja.