Semmi hiba,
jó a haja,
jó a lábhajlata.
Szembe benéz,
egy szemmelverés
mindkét szembogara.
És hozzá még ott a derekán
az a csellószerű arány,
mi ellen nekem
nincs ellenszerem,
már nem kaphatom hibán.
S rá még az is,
hogy semmi hamis,
jó a dumája is.
Én megveszem,
és rá is teszem
az összes lendületem.
Még a szex is megfelelő,
az ágyban engem felemel ő,
csak az a fura,
hogy még nem volt soha
egy rendes orgazmusa.
Nahát ez a hiba
nem volt soha
nálam probléma még.
Úgy voltam vele,
ez a nő üzlete,
s ha nem mondja be,
én a magamét megcsinálom,
s ha úgy érzi, hogy átvágom,
szóljon nekem,
nahát ez most beszólt.
Hogy: "Jó vagy fiú,
most ne légy hiú,
és magadhoz szigorú.
Ez úgy komplikált,
hogy a lelkemen át
hatva csinálj csudát.
Hát ujjaiddal nyúljál ide,
aztán ide, most emide,
és látsz majd csudát,
a lelkemen át
juttatsz tetőig el."
S nyúlva oda,
aztán oda,
aztán meg amoda.
S jött a csuda,
az orgazmusa,
és azt mondta, hogy
életében nem élt ilyet,
s hogy ezentúl engem szeret,
hogy ezentúl csakis engem szeret...
Azóta értem lobog,
éppen most zuhanyozok,
és nézem tíz ujjamat.
Nézem lent, ahol a víz megtörik,
a lábam közit.
Itt most melyik arat?
Mert úgy vagyunk most mi, férfiúk,
hogy odanyúlunk, idenyúlunk.
De mit ér az, ami kimarad,
min megtörnek a vízsugarak?
Mert jó, ő tető,
aztán én is tető,
és kész van mind a kettő.
De mért képzelem,
hogy ő van velem,
miközben velem van ő.
Most énbennem ő,
vagy őbenne én?
De hol van a mind a kettő?
Hol van a mind a kettő?
Hol van mind a kettő?