A lovasok mindig, a csatakos lovasok mindig
a szememben sötétlenek
és úgy úsznak ott, mint októberi égen
a véres ingű felhők,
az éneklő szelek.
Ha szemembe nézel, magunkat látod:
téged és engem a lovascsapatban ott
és elhiszed nekem, hogy beteljesülőben
vannak a régi, vágtát ígérő jóslatok.
A tanácsházát egy részeg éjszakán ketten
oldalba vizeltük – fejenként másfél liter –,
a sötétsárga foltot, amivé összefolytunk,
Magyarországnak
neveztük akkor el.
Nem volt ez önkényes választás részünkről,
a formája legalábbis emlékeztetett.
Nahát ebben az országban képzeld azt a vágtát
és fölötte az égen a felhőzetet.
Másnapra ez az ország felszáradt, s a lovasok
elrejtőztek akkor a szemhéjak mögött,
vagy lezuhantak egy idegen földre
és ott hevernek
azóta, mint a rög.
A csapat egy reggelre vár és akkor újra
kizúdul a felpattant szemhéjak mögül
és azon a reggelen éneklő szél lesz
és amit kimondasz, beteljesül.
Azon a reggelen éneklő szél lesz
és amit kimondasz, beteljesül.