Egy hófehér éjszakán Fjodor Mihajlovics,
Pétervárott megáll, mögötte senki sincs,
csak egyvalaki,
s mert sejti, hogy ki,
hátra se nézve szól Fjodor Mihajlovics:
"Szólj, ördög, mi dolgod velem, röviden szót keríts,
aztán iszkiri,
nem állhatlak ki."
"Még ifjú író ön, Fjodor Mihajlovics
- szól egy hang a hát mögül - jövője drága kincs,
s a cár ellen itt,
összeesküszik.
Vészes e társaság, amelynek tagja lett,
Párizst képzel ide Pétervár helyett,
mind csupa gőg,
összeesküvők.
Már holnap reggel ön láncban lesz bizony,
és lakni fogja majd, megjósolhatom,
nyolc éven át,
Szibériát!"
"Hohó - nevet föl erre fel Fjodor Mihajlovics -
írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs!
Lássuk tehát,
Szibériát!"
"Még ifjú író ön - szól az ördög ott -
jobb hát, ha folytatom még a jóslatot,
mert lesz egy fanyar,
fura kanyar.
Mert jó, mondjuk szenved ott, Fjodor Mihajlovics,
és midőn visszatér, sok akadálya nincs,
a nagy könyveket,
írhatja meg."
Ám e nagy művekben káromolja majd,
régen volt társait, kikkel most összetart,
s a cár ellen itt
összeesküszik.
És Párizs fertő lesz az új eszméivel,
s a 'miért' helyett csak a 'hogyan'-t keresi majd, mivel
érdekesek
az emberek.
"Így jut el emberhez az intézmény helyett
- szólt a hang és nevetett, ott a hát megett -
Hihihihi,
Dosztojevszkij!
Hihihihi,
Dosztojevszkij"
Így maradt végül ott Fjodor Mihajlovics
rázva zúgó fejét, egy gondolata sincs.
"Hogy itt mi lesz, ki érti ezt?
Hogy itt mi lesz, ki érti ezt?
Hogy itt mi lesz, ki érti ezt?
Gondolat helyett,
gondolatmenet.
Hogy itt mi lesz, hogy itt mi lesz?”
