Örökké a boltba, boltba lemenni,
és ott a megszokott élelmet venni.
Még jó, hogy van rája pénz.
Örökké csak közös költség fizetni,
örökké plafonra fölnézve: semmi.
Végül is az ember néz.
Végül is van szeme azért, hogy nézzen,
közösen vesz részt a közös költségben.
És nincsen háborús vész.
Háború máshol van vagy ötven éve,
legfeljebb itt csak az ember fejébe,
miből az ember kinéz.
Előbb jön emberre az érzés rája,
s csak aztán bukkan fél az érzés tárgya.
És ettől szeretem őt.
Tulajdon életben tulajdonképpen
jól ismert zaj lesz a tulajdon léptem.
Lenézek: ez a cipőm.
Nem ócska, de már a lábam formáját
mutatja, látni már rajta a csámpát.
Na tessék, ez a cipőm.
Vagy nézzünk csak be a nyikor-szekrénybe,
négy-öt-hat ruhánkon végigszemlézve,
és csapjuk be úgy, hogy az döng.
S ott van még a szokott, híres jókedvünk,
ma is ő vezet, hogy szerinte menjünk.
Csak egy ideje kissé kopott.
S van még, hogy lemenni villanykörtéért,
s tudni a lakásunk otthagyott csöndjét.
Ránk vár, míg nem vagyunk ott.
Vagy egy vállunkon elfekvő hajat babrálni,
és közben jön az a bárki, akárki,
az, aki fülünkbe súg.
Hogy: "Rengeteg dolgod van, kelj fel és menj el,
fizesd be, vedd meg, és ne sokat kertelj.
Nekünk mind egy a bajunk.
Hogy amíg mi lemegyünk villanykörtéért,
s magára hagyjuk a lakásunk csöndjét,
egy bárány jelenik meg ott.
És az a bárány ott őrjöngve tombol,
csöndet nem törve meg, hangtalan rombol.
Egy világot szétdarabol.
Őrjöngő bárány egy üres lakásban,
mindig ezt látjuk a lenti vásárban.
Dühöng, míg nem vagyunk ott.
Őrjöngő bárány egy üres lakásban,
ezt látod, míg ott vagy a lenti vásárban.
Egy világot szétdarabol.
Egy világot szétdarabol.
Egy világot szétdarabol.
Egy világot szétdarabol."