8. szövegrészlet

- Deák Ferenc tér - mondta itt a géphang.
És Desiré végigcsuklott az üléseken. A suhanc az odaugrott hozzá és mondta, hogy:
- Ez mind semmi. Semmi elv sincs benne. Ez csak hűhó, hab, máz, púder, pfuj! - mondta, és köpött egyet.
Antoine pedig felnézett, mert itt, a Deák Ferenc téren mindig fel szokott szállni valaki. És ahogy Antoine körülnézett, látta is, hogy ott van az utasok között egy magas, ősz úr, szúrós szemüvegben. És Antoine odament Désiréhez és mondta, hogy:
- Désiré, nézz csak föl! Nézz csak föl! Ne oda! Ne oda, Désiré! Ne a lámpákhoz! Följebb! Följebb Désiré!
És abban a pillanatban a szerelvény teteje az kettévágódott, az alagút mennyezete az szétnyomódott, és amerre csak a metró elrobogott a föld alatt, a házak alapzata megrepedezett, és alulról be lehetett látni a lyukakba, a dobozokba, a lakásokba, ahol emberek éltek, családok mozogtak, gyerekeket etettek, pénzt számláltak, elhagyták egymást, meg visszatértek. És Antoine mondta Désirének, hogy:
- '77, Desiré! '77! Látsz?
És Désiré szemgolyója majd széthasadt az éleslátástól. Csakhogy közben a szerelvény többi utasa is ismerősöket fedeztek fel, ott fönt, odafönt és az egyik így kiabált, hogy, hogy:
- Géza! Géza! Géza, ne telefonálj! Ne telefonálj! Nem vagyok otthon! Nem vagyok otthon! Itt vagyok a metrón, itt vagyok! Nem látja! Nem látja! Nem látja!
- A másik pedig azt mondta hogy: Éva, Éva. WC-re megy. Kilesem! Kilesem! Kilesem!
- A harmadik pedig azt mondta, hogy: Melocco nem disszidáltál, nem disszidáltál! Otthon csücsülsz, otthon csücsülsz! Látlak!
Tehát hangzavar volt a szerelvénybe, úgyhogy alig lehetett hallani, hogy Désiré beszél, mer' Désiré látott és mondta, hogy:
- '77? Családi élet.
És a suhanc odament hozzá és kérdezte. hogy:
- Én is?
És Désiré mondta, hogy:
- Igen, te is. Mindenki. Az egész ország összeházasodik. Tessék, családfő vagyok '77-ben. Elveszem az első nőt, aki benyit az első ajtón és fejfájásra panaszkodik. És még abban az évben bal kezem fiam barna haján, jobb kezem lányom szőke fején. Meggyszínű fotelben ülök ebben az évben. Szemközt nyílik a kettős ajtó, a feleségem jön be, a kezében tálca, a tálcán az életem. A feleségem tálcáján az életem kék színű aztán zöldre változik. Dió. Nem, nem dió. Olyan az életem, mint az agyvelő.
- Pontosabb legyél!
- Ja, igen! Az életem családi. A kandalló mellett ülök, nem engedek be senkit. Rosszak az emberek. Jobb idebent. Innen lehet csalás nélkül körülnézni könnyedén. És látok is mindent a család nevű lukon keresztül. Kiengesztelődni, engesztelni. Ártatlanok az emberek. De jobb idebent. Minőség. Minőségi a család. Csinálták elegen.