5. szövegrészlet

Még be sem fejezte Novák, Joó Zsuzsa már mondta, hogy: -
Reménytelen vagy, reménytelen vagy! Na én most megyek
intézkedni. Változtatást, vagy halasztást…vagy még nem is tudom… Te pedig
józanodj ki, térj észhez, a saját érdekedben is tanácsolom! - mondta a
nő, és elviharzott.
Novák utána lépett, de meg is állt rögtön, mert látta, hogy az előszobában rohannak az ünneplő
társaság tagjai, a lépcsőházba mennek. És ott állt az ajtónyílásban és nézte őket, minthogy kívűl világosabb
volt. Olyanok voltak ők, mint a pillanatfelvételek ahogy elsuhantak a nyílás előtt, ott rohantak  Ady-k, Rimbaud-k, Lee van Cleef-ek, tékozló fiúk, vőlegények, mentek mind kifelé. -
Na - mondta Novák - ezek most mennek mind Ausztráliába!
Még ledobnak egy két felest, és már ott is vannak! - Kicsit elérzékenyedett ettől aztán megkönnyítette magát
és mondta: hát csak menjenek! Nekem viszont, úgy látszik itt van valami fontos dolgom.
Úgyhogy lássunk is hozzá! - mondta és visszament a szobába. Leült egy karosszékbe, a karosszék mellett ott volt a
hajnali vastartalék: egy üveg sör, sajtos tallér, szódabikarbóna,
aszpirin. Ivott, evett, bevett, lenyelt, aztán felnézett a szemközti falra.
A falon egy fénykép lógott, régi jóbarát küldte magáról, már Kanadából,
caribou-vadász korából. És Novák megszólította a képet, hogy: