2. szövegrészlet

És közben igaza volt az idősebb ismeretlen nőnek, mert a Blaha Lujza téri metróállomást valóban megközelítette egy Antoine nevű állampolgár, mert Désirével volt találkozója. Ez az Antoine magas, szótlan fiatalember volt. Ő bezzeg tudta, ki a felesége. Mindent értett. A környéket uralhatatlan metakommunikatív jelek lepték el amerre elment, és ő ezt érezte. Valamit tudok, gondolta, csak azt nem, hogy mit. De ez is hamarosan kiderült, Antoine ugyanis nem mutatott fel bérletet, amikor elment egy üvegketrec előtt, ezért a ketrecben lakó két ember rávetette magát. Antoine furcsán érezte magát a szorításukban. Fölemelte a fejét, ránézett a felhevült alkalmazottakra.
- Alkalmazottak! - mondta szigorúan.
És az alkalmazottak bólintottak, hogy, hogy értik. Antoine körbehordozta a tekintetét az ölelésükből, és ettől a mozgólépcsők leálltak, a forintosok akkor még forintosok az automatákba őrült táncba, pörgésbe, forgásba kezdtek, és az emberek köréjük gyűltek.
- Alkalmazottak! - harsogta Antoine.
És a köréje gyűlt tömeg bólintott, hogy érti. És akkor Antoine - maga sem tudta, hogy mi szállta meg hirtelen - rövid beszédet intézett a tömeghez,  dal formájában, így, hogy...