14. szövegrészlet

A kagylóból pedig zajok jöttek elő egymásba folytak, egymásba olvadtak, súgva, bugyborékolva. Legtávolabbról és alig hallhatóan egy szaggatott hang. A foglalt jelzés.
- Hát nem lehet itt még énekelni se? - üvöltötte Novák, és emelte a
készüléket, hogy a falhoz vágja, hogy menjen annyi darabra, ahány
felé a népe, meg menjen annyi darabra, ahány felé a nemzedéke,
aztán jöjjön egy jól söprő új söprő, vízözön, vagy akármi… Csak 
aztán, így megfogta a mozdulatot, szóval, így vállból, letette a készüléket, rá az
elbolondult kagylót, és mondta, hogy: - Jó. Hát akkor ez lesz.
Nem éneklek. Csak vagyok. Nincsen csodás erejű képességeim,
csak szabad vagyok. Nem vagyok követendő példa, csak a maga
sorsát uraló ember. Ennyi. És ez végleges.
- Így állt Novák a szoba közepén, ebben az elhatározásban, mikor
egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy vadlibaraj húz keresztül a
szobán, be a törött ablakon, ki a nyitott
előszobaajtón. De nagyon is vízszintesen, nagyon is
egyenesen repültek azok a vadlibák, és ebből Novák gyanút fogott.
Odarohant az ablakhoz, és látta, hogy most aztán elszállt, most csak
igazán. A ház a levegőben lebegett, körülbelül ezer méteres
magasságban, mindenféle kötelek és koloncok lógtak le róla, de a
jelek szerint a földdel csak egy telefonzsinór kötötte össze. A
telefonzsinór pedig a Jégmadár kéménylyukában tűnt el, és
Novák tudta, hogy az ő barátai csimpaszkodnak a végén, hogy ők
röptetik a házat, és egyúttal ők tartják, hogy végleg el ne röpüljön.
Közben persze az alpinisták is lelepleződtek, de velük már nem
törődött senki, hanem színes léggömbök és hatalmas üdvrivalgás töltötte be  a
légteret.
- Sikerült! - üvöltötte a tömeg egyik fele. - Megúsztuk! - ezt meg a
másik. És mind együtt azt, hogy: - A mi fiunk! A mi fiunk! - Te úristen, sikerült, mindennek vége. Egyetlen ház a
levegőben. És én elpazaroltam minden erőmet, soha többet nem
fogok tudni így énekelni. Vissza fognak húzni. És igazuk lesz. Ez így
értelmetlen és nevetséges.
Így állt Novák a szobában, és hallotta, hogy most már a függőfolyosón is hatalmas zsivaj dagadoz, hogy ott
dörömbölnek meg kiabálnak a lakók. Az egyik lakó azt kiabálta, hogy: -
Novák úr, Novák úr, látja, ezek a maga dolgai! Én mindig tudtam,
hogy nem lesz ennek jó vége! - Egy másik pedig azt mondta, hogy: - Ha már
idáig jutottunk, Novák, ne szarakodj, hanem vágd el azt a rohadt
drótot, úgyse működik! - Egy harmadik pedig azt kérdezte, hogy: - És tessék
mondani, elfogadják majd ezt a címet állandó lakcímnek? Mert én
nem vagyok ellene semmi újnak, de azért az embernek legyenek
rendben a papírjai. - Egy egyenruhás férfi pedig az mondta, hogy: -
Súlyos hiba, ilyen tökéletes célpontot adni! Súlyos hiba! - Egy rekedtes hang pedig azt mondta, hogy: - Én
nem bánom, Novák úr, legyen, ahogy maga akarja, de akkor
vegye át tőlem bolti áron az üres üvegeket, és adjon is érte
mindjárt cseresznyét, mert én józanul lebegni nem bírok! - Aztán pedig egy
idősebb hajú úr hajolt be az előszobába, és mondta, hogy: - Tudja Isten,
Novák úr! Azért én mégis csak szerettem azt a földet. - S a többi hang pedig
beleveszett a zsivajba, lábdobogásba. Novák állt a törött ablaknál és látta, hogy a lakók egyenként másznak le a
telefonzsinóron, ki egy pólyával, ki egy faliórával, ki egy szmokinggal a hátán, és sorban eltűnnek a Jégmadár
kéményében. Végre csend lett, egyedül maradt és mondta:
- Jól van, kapitány, minden kész, minden rendben. Nincs több
dobásod. Nem volna miért lemászni. Nincs is más hátra, már csak az
elegáns vég. Már csak az elegáns vég. Azzal kilépett a szobából, átment
az előszobába lement a lépcsőházba, megállt a ház kapujába. Ott húzódott
előtte a telefonzsinór, feszesen, pengett, miként a húr. Novák
megsimogatta az ajtófélfát, és mondta, hogy: - Jól van! Menj,
kicsi édesem! Menjél édesem! - Azzal villant a zsebkése, a ház emelkedni kezdett,
mint egy rakéta, és Novák  pedig kilendült, és zuhant, mint a kő. Közben azt
mormolta, hogy: