A Novák (Cseh Tamás új műsoráról)

(Színház, 1986. augusztus)

Csáki Judit

A Novák

Cseh Tamás új műsoráról

„Hát mit gondoljak egy olyan helyzetről, amiben a barátaim csak azt tudják ígérni, amivel az ellenségeim fenyegetnek?”

Csengey Dénes Cseh Tamásékról írott könyvének („...és mi most itt vagyunk”) majdnem utolsó oldalán egy mindvégig idézőjelbe tett nemzedék nevében – ők a „hatvanasok” - mintha átadna egy sosem volt stafétabotot a következőknek, a „hetveneseknek”. Mondjuk, nekem. Lehord minket, nagy és szeretetre méltó indulattal, fenyegető féltéssel, amikor azt mondja: „A >>hetvenesek<< számára a Cseh-Bereményi-dalok sora nem más, mint értesülések, egy számukra ismeretlen évtizedből érkező bennfentes hírek egymásutánja. Csak javukra szolgálhatna, ha kezdődő nemzedékesdi játékaik, a >>hatvanasoktól<< nosztalgiát kolduló sóvárgásaik, sokat sejtető, valójában azonban semmitmondó összekacsintásaik, sutyorgó álellenzéki okoskodásaik, virtuóz álvitáik, a hivatástól, küldetéstől szenteltvizet szagoló ördögként menekülő dezilluzionált illúziók közepette azt is értesüléseik közé sorolnák, mert nekik is szól, hogy >>Ennek vége, értitek?<<. S hogy ami kezdődni készül, csak velük kezdődhet.” Az idézetbeli idézet (Ennek vége, értitek?) az utolsó Cseh-Bereményi-est, a Frontátvonulás zárómondata, a Frontátvonulásé, meg Cseh és Bereményi Történetéé. Valaminek vége lett ott és akkor, s Csengey szerint az újat a „hetvenesek” kezdhetik majd el.
Csengey Dénes a szövegírója a legújabb Cseh Tamás-estnek, a Mélyrepülésnek. Szívesen elvitatkoznék vele az ő és a mi nemzedékesdi játékainkról, de félő: nem lenne vita közöttünk, egyetértenénk. Tán azért is, mert a látszat ellenére sem bírnak különválni ezek a nemzedékek, ha bármelyik – valamelyik vagy mindkettő – nemzedék egyáltalán. Abban azonban közösek, hogy sem együtt, sem külön-külön nem történt semmi általuk itt. Ez megviseli idegrendszerüket, annál is inkább, mert velük – velünk – azért történtek-történnek dolgok, ugyancsak itt.
A Mélyrepülés hatalmas és szándékos „déjá vu”. Stratégia meg taktika rejlik mögötte. Hogy megszületett, és ilyennek született meg, nemcsak tehetséges, hanem okos, rutinos szerzőkre vall. A Mélyrepülés határozottan és elengedhetetlenül felidézi, visszahívja a Frontátvonulást. Úgy tesz, mintha ugyanarról ugyanazt mondaná, csak kicsit másképp. De nem is egészen ugyanazt mondja. De kétségtelenül ugyanarról.
Lássuk a formát, azzal könnyebb boldogulni. Többek között azért, mert maga az író – még teoretikus korából – már leírta, meghatározta: fából vaskarika, dalokkal átszőtt epikából születő monodráma. A Mélyrepülés – akárcsak a Frontátvonulás – már nem dalest, még kevésbé önálló est, hanem – nem színdarab ugyan, de – színház. Puritán környezete nem pusztán puritán, hanem csupasz; fekete függönyei nem pusztán semlegesek, hanem sötétek; a mikrofonok technikai segédeszközök, de éppoly természetesen simulnak bele egy színházi térhatásba, mint a barna szék. És fontos, hogy az előadás tere – refrén. Állandó keret.
*
A Frontátvonulás dalokkal tűzdelt abszurd történet volt: Vízi Miklós kis és nagy mutatványa. A kis mutatvány: Vízi felemelt egy poharat – Cseh Tamás mutatta a színpadon, hogyan, majd elengedte. Vízi pohara fennmaradt a levegőben, Cseh Tamásé leesett, és szilánkokra tört. A nagy mutatvány: a vonat nem járt a Keleti pályaudvarról Vízi – Ecsédi nevű barátjával – egy vonatot kormányoz végig a városon, térképpontosságú útvonalon egyébként, mert a szupernaturalizmusról dobbant a Bereményi-Cseh-féle abszurd. Viszik a vonatot végig a városon, majd megállnak a Clark Ádám téren, ahol a tömeg ünnepli a nagy mutatványt és hőseit. A tűzijátékot már mindketten otthon nézik, pontosabban csak Vízi, mert Ecsédi – szokás szerint – részegen alszik. Ekkor üvölti neki Vízi – és mondja el nagyon halkan nekünk Cseh Tamás –, hogy „Ennek vége, értitek?”.
A Mélyrepülés egy dalokkal tűzdelt abszurd történet: Novák Béla kis-nagy mutatványa. Novák Béla kortársa, sőt talán barátja is a másik „mutatványosnak”, Vizinek. Novák Bélának titka is van a mutatványa mellé: egy hangfekvés a torkában, amelyen ha énekelni kezd, felrepül a ház, a város, az ország. A hangfekvés azért titok, mert még senki sem hallotta Novák Bélát így énekelni, ő maga sem. A történet második felében mégiscsak ráakad a hangfekvésre, és felrepül – nem az ország, nem is a város, csak egyetlen ház, az, amelyikben Nováknak, kísérletképpen, s ő természetesen fütyül az engedélyezőkre, nem enged nagyszabású, országnyi álmából. Véletlenül azonban épp annyi sikerül, amennyire az engedély szól – ez benne a csőd. Nem lehet nem gondolni Cseh Tamás saját pályájára: útjára az albérleti szobák közönségétől a Katona József Színházig.

Vízinek a Frontátvonulásban a félsikerből lett elege. Nováknak a Mélyrepülésben egy nem kevésbé jellegzetes jelenségből: a sikernek festett csődből.

A Mélyrepülésben egy redukált csodának lehetünk tanúi. Csengey a Frontátvonulás után úgy gondolta: „Végérvényesen vége az önsiratások itallal celebrált ceremóniáinak, a bukott hős romantikus prózában való tetszelgésének, a szónoki lendületű nemzedéki önáltatásoknak, a tehetetlenséget, a kilátástalanságot játékos, fintoros poénba fordító mesteri trükköknek, a terméketlen iróniának és öniróniának, a langyos nosztalgiával nyakon öntött estéknek, a mindentudó összekacsintásoknak, a csodavárás alkohollánggal lobogó hitének, az egész nemzedékesdinek, letagadhatatlanul és visszavonhatatlanul vége… Mind-mind tarthatatlan.” Novák már tudja mindezt, hisz gazdagabb Vízi tapasztalataival. De még őt is a tarthatatlan dolgok kötik, a nemzedékek, a csodavárás, a terméketlennek mondott önirónia meg hát a langyos – igaz, egyre hűvösebb – nosztalgia is. Csengey már víziről úgy gondolta annak idején, hogy „sorsának következő állomása nem lehet más, mint a telivér, érvényes, követhető cselekvési program. Vagy a tébolyda”. Novák becsődölt álmát tekintve: az alternatíva csöppet sem kecsegtetőbb. De Novák egy őrszobáról – igaz: „reformőrszoba” - startol. S ide tér meg. Körforgásban él. Úgy látszik, az író sem hiszi, hogy az alternatíva elsőre felére reális – társadalmi – esély mutatkozna. A másik fele – magánügy. Nováknak nem a tébolyda, hanem olyan „vég” jut, ami folytatásnak, túlélésnek látszik. Az országröptetés helyett ugyan mindössze az engedélyezett egyetlen ház emelkedik a levegőbe, de Novák még képtelen arra, amire talán egy következő nemzedék valamely tagja majd képes lesz: hogy sikernek lássa a kényszeredett „konszenzust”. A csődsiker után a Jégmadár nevű étteremben néz maga elé, azzal a nézéssel, ami (még) önmagában is elég ahhoz, hogy felkeltse egy bizonyos civilnek öltözött úr figyelmét, aki el is indul a telefon felé. Viszi őt oda, ahonnan ő meg a történet elindult: a reformőrszobára.
De mégsem ez a vége. Hanem még egy dal – a dallamát már korábban hallottuk, akkor volt szövege is. Most nincs - s egyébként is: mintha másként hangozna, mintha másik dal lenne. Cseh Tamás kilép a történetből, s „kibeszél” hozzánk: a szabadság zenei effektusát játssza nekünk. A dal szövegét még nem tudjuk – mondja. Indokolatlanul optimistának, sőt még messianisztikusnak tűnhetne a befejezés, ha nem tudnánk mégiscsak mindannyian: ennek a dalnak épp ez a szövege. Az este legjobb és legmegrázóbb dala egyébként. Kár, hogy a dalok legtöbbje nem is mérhető hozzá.
Vízi és Novák tehát nem egyformák, de hasonlók, s ugyanazon a deszkán állnak; nemcsak Cseh Tamás személyében, hanem képletesen is: onnan kellene dobbantani, s elindulni – repülni? Katapultálni? - valamerre. A hetvenes éveknek – mindkét történet időkeretének – azonban már vagy hat esztendeje vége. Ideje a nyolcvanasokhoz érkezni.
*
A kísérlet egyébként sikerült. Egyik része már régebben: Cseh Tamás immár többször bizonyítottan nem „korjelenség”, hanem művész. Igaz, az egykori, személyesebbnek tudott találkozások a közönséggel konszolidált és abszolút hivatalos formát öltöttek. A Mélyrepülés sem az író és az előadó intim és titkos játéka, még csak nem is egyetlen nemzedéké, hanem pontos dramaturgiával szerkesztett és számos színházi effektussal kísért színielőadás. Mindegy ma már, hogy az egykor intimnek nevezett és magánjellegűnek láttatott „Cseh Tamás-os” gesztusok – a résnyire szűkített tekintet, a sutának tűnő legyintgetések, a látszólag elharapott mondatok – hogyan és miért lettek színészi eszközzé, ha egyszer azzá lettek, s ebben a minőségükben működni tudnak. Nincs már közben-közben kiszólás a műsorból; a rögtönzés látszata is pontosan kidolgozott hatáselem. Cseh Tamás fegyelmezett színész, aki betűről betűre tudja drámai szigorral megírt szövegét.
Ameddig Cseh Tamás Bereményi Gézával dolgozott együtt – vele tűnt szétválaszthatatlannak. Bizonyosnak vehetjük, hogy a munkatársi kapcsolatuk nem a szövegíró és zeneszerző-előadó hagyományos kontaktusa, hanem a megírt-megénekelt dalok közösen átélt valóságfedezetére épül. Arra, amit nemzedéki létnek, nemzedéki élménynek, sőt az eltelt idő alapján már nemzedéki sorsnak tekinthetünk. Cseh Tamásnak most Csengey Dénessel – úgy tűnik – sikerül hasonlóan tartalmas új szakaszt kezdenie, s nem elsősorban azért, mert Csengey is a „nemzedék” tagja. Sokkal inkább azért, mert az író elfogadja a kialakult „mitológia” alapelemeit, s közéjük helyezkedvén megkísérli folytatni a játékot.
Több szempontból is jó eséllyel. Csengey egyrészt tudja, miről és milyen dalokat kell írni Cseh Tamásnak. Tudja azt is, mi „áll jól” neki, hogyan hatásos, amit mond. Empátiás érzéke kiváló, de nem pusztán abból dolgozik. Tudja – és nem elsősorban érzi – ennek a jellegzetesen „Cseh Tamás-os” műfajnak a kritériumait és fontos tartozékait. Éppúgy tudja, mint Bereményi. Igaz, ő nem prózaírói életművéből növeszti ki a dalokat, hanem „…és mi most itt vagyunk” című könyvéből, amely egyébként épp arra hitelesíti őt, amit most csinál: hogy folytassa a pályát. Legalább annyira a nemzedéki létből és helyzetünkből gyökereztetve, mint a szakmai tudásból, tudatosságból, professzionizmusból. Az ilyesfajta értékek szerepe megnőtt mostanság – örüljünk hát neki.

Az új szakasz legelső állomásán valószínűleg ezek miatt sem lehetett nagyobbat váltani. Meg azért, mert az a történet – Történet –, amiről a dalok eddig szóltak, egyelőre nagyon hasonlít, majdnem ugyanaz. Immár egyetlen nemzedék több nemzedéknyi kálváriája, a változó helyzetek tükrében változó sorsokkal és főszereplőkkel, változatlan esélyek – esélytelenségek – közepette. A vákuum is változatlan: még mindig a hetvenes éveké.
Sikerült kitalálni Novákot. Nemcsak érezni, érteni is lehet a dalokból s a történetből lézengő, egy képzelt identitással teret kereső figuráját. Környezete egyelőre – egyetlen alak kivételével – csupa elmosódott arcú szereplő, jól jönnek tehát a régiek, s velük az átmenet is simának látszik. Novák szeretheti a nagyot akaró és nagyot bukó Vízit, a kallódó, álmodó (s jövőre meghaló) Désirét – de ő más, új szereplő. Nagy mutatványában felbukkan körülötte a nemzedék egyik markáns alakja, Joó Zsuzsa, a „konszenzus” megtestesítője, aki már csak politikai-etikai okokból is ápolja a régi barátságokat. Győzköd erre, egyensúlyoz amarra, irányítója és áldozata a furcsa libikókának – miközben Novák (engedéllyel) épp azt a házat röpteti a levegőbe, amelyben ő lakik. A többiek – a barátok, nemzedéktársak, volt szerelmek és szeretők – még csak annyiban tudnak fontossá válni a történetben, amennyiben a főszereplő Novák könnyedén leszámol velük. Miközben az életében mindent visszamenőleg is igazoló, mindent magyarázó és mindent jelentő egyetlen fontos dologra készül – az egyfolytában csörgő telefon mellett hol dühöse, hol érzelmesen, hol dacosan, de mindvégig elszántan és kitartóan tépi le magát környezetéről. Leszámol – és közben kiderül, hogy semmi nincs az életében, amivel ne lehetne ezt könnyedén megtenni. Az utolsó „igazinak” tudott nemzedék e jeles figurája már csupa magány. Vízinek a Frontátvonulásban még apja volt, osztálytársa, barátja és Sas elvtárs személyében „pártfogója” is. Nováknak egyik sincs – Csengey kíméletlenségében alaposan átlényegülnek Bereményi múltba kapaszkodó, visszarévedő alakjai. Vízi és Novák végeredményben persze ugyanoda ér: „Ennek vége, értitek?” Az egyikben konkrét a vég, a másikban nemcsak az.
Amikor Csengey egy-egy dalszövegében még felemleget régi, nagy illúziókat – a prózai szövegkörnyezetben mindjárt túlhangsúlyozza illúzió voltukat. Feszesebb, érdesebb, önpusztítóbb helyzetjelentés az övé, mint Bereményié volt, s egyelőre inkább biztosítja nekünk a kívülállásból fakadó hűvös tudomásulvételt, mint Bereményié tette. Csak lehetőség – igaz, annak valódi –, és nem kényszer, hogy közösséget érezzünk Novákkal. Értelmi-racionális közünket egyelőre nem nyomatékosítja az érzelmi azonosulás. A régi ellágyulásoktól, a tiszta érzelmességtől részben nyilván az eltelt időben megváltozott helyzet vonta meg a (művészi) hitelt.
Bereményi egy többszörös patthelyzetben s patthelyzetből szállt ki. Patthelyzetig jutott-juttatta Vízit, a Frontátvonulás hősét. Patthelyzetről tanúskodott a régi dalokból összeszedett Jóslat című műsor is – Cseh Tamás pattjáról. Bereményi eddigi munkái tanúsítják: az írónak nem műfaja a patt – abbahagyta.
Úgy látszik, Csengeynek sem. Novák helyzete ugyanis bonyolultabb egy egyszerű pattnál. Két ellentétes – de a maga módján aktív – erő szorítása: az egyik a lépéskényszer, a másik a kiváráskényszer. Cseh Tamás előadásában finoman, szinte észrevétlenül nyer általános, majdhogynem ontológiai értelmet a mondat: „Aki most mozdul, eltéveszti, aki most pihen, elhalasztja.” Hiszen valamelyiket meg kellene tenni, hogy a másik ne következzen be.
*
A Mélyrepülés – folytathatatlan. Vagy feljebb kell menni, vagy zuhanás jön. A mélyrepülés – életveszély vagy a rendkívüli ügyesség látványos jele. Kényszerből művelik, vagy a „tréfa kedvéért”. Tréfáról, rendkívül ügyességről szó sem esik Cseh Tamás új műsorában.
A Cseh Tamás-Csengey Dénes szerzőpárosnak természetesen állnia kell az összehasonlítást Bereményivel s a régi Cseh Tamással. Oldalirányba lépve egyet a Frontátvonulástól, sikeresnek látszik a váltás. A „mitológia”, a saját, új tabló egyelőre hiányzik.
Az új konkrét-elvont alteregó, Novák Béla viszont már megvan. Ő „mélyrepül” - házat röptet ország helyett. Magányos nagyon, a „sapkában járó nyolcvanas évek” második felében. S ha kevéssé érezzük, de értjük érveit: a mi fejünkkel is játszik.