Desiré és az eső
a címe a dalnak,
amit harminckét éve dúdolok.
Két szereplője van:
Desiré és az eső,
az eső zuhog, s Desiré benne áll.
Lemos az eső Desiréről mindent,
kalapot, ruhát, fűzőstől cipőt.
Egy meztelen test –
Desiré csak ez.
Ez milyen eső?
Ez komoly eső.
Antoine jön és kérdi Desirét:
„Azt hiszed talán, megszabadulsz valamitől?
Kalapod, ruhád,
fűzőstől cipőd,
lemállott, na jó,
és tiszta vagy, na jó.
De kérdezem én, hangsúllyal, Desiré,
arcodra száradt szokásaiddal mi lesz?”
„Mondd, hogy érted ezt?”
– kérdezi ázva Desiré –
„Tán öreg vagyok, szokásaim rabja csak?
Megkérlek Antoine, csak azt ne mondd,
hogy reménytelen itten állnom, itt e komoly
esőben áznom, de igenis
leviszi majd rólam, amit én akarok,
környezetem és családom, szociális
körülményeim, s vele minden
bizalmatlanságom, tétovaságom,
mások múltját, mit rám raktak, csak nem
gondolod, hogy ez mind majd rajtam
marad, csak nem gondolod...?”
Antoine csupán annyit mondott: „De igen.”
Antoine csupán annyit mondott: „De igen.”