Kezdjem? Hát jó, jó én, én kezdem. Na, akkor kezdem úgy, ahogy szoktam, hogy hol volt, hol nem volt. Tényleg, már megint ezt akarod? Jó. Jó. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy-nagy, vagy kétszer volt, de az is lehet, hogy háromszor, mert semmit se lehet tudni, de semmit. Egyszer volt, kétszer, háromszor, vagy soha, de soha nem volt, soha egy nagy birodalom és annak a népe. És arra a népre valaki álmot bocsátott. Hogy kicsoda-micsoda bocsátotta azt az álmot arra a népre, az el van felejtve. És akkor a nép hosszú-hosszú negyvenéves álomba merült. Nagy őrjöngés volt az egész univerzumban – én láttam, én ott voltam. Kell ezt nekem mondani? Nagy őrjöngés volt, csak ez a nép aludt. Állva aludtak, ülve meg fejen. Csak fekve nem aludt közülük senki. Azért nem mindenki aludt. Voltak, akik félálomban voltak, és ezek beszéltek, és félrebeszéltek, ami azt jelenti, hogy mondták, amit láttak. Ilyeneket mondtak ezek a félálomban levők, hogy háromhatvan, négykilencven, ötről hatra, szeretlek, szeretlek. Ezt is mondták a félálomban levők, szeretlek. És nem tudták, hogy kinek mondják. Gyűlöllek! Gyűlöllek! - kiáltották máskor. És azt hitték, hogy tudják, hogy kinek mondják. Kristálygömb gombokat viseltek ezek. Aztán voltak persze, voltak, akik nem aludtak, és ezeknek hosszú-hosszú lábuk volt, és elállt a fülük, mert kíváncsiak voltak. És hosszú lábakkal, vitorlás fülekkel futottak az alvók sorfala előtt, homokot szórtak, rikoltoztak, míg végül úgy megijedtek, hogy kimerült a testük, és összeroskadtak. Voltak persze, voltak, akik ébren voltak, de ezek mutatták, hogy alszanak. Szorították, szorították a szemüket. Ezek voltak a nagy ravaszok. És ezeknek látomásaik voltak a szemhéjaik alatt, hófehér jelenségek tapogatták az arcukat. És ezt a népet valaki, az a valaki, aki régen El Van Felejtve, hirtelen fölébresztette. Az a valaki gondolt egyet, már megint, gondolt egyet, vagy kettőt. Hogy ő hányat gondolt, azt már ő maga sem tudja. És egy rántással letépte az álmot a Észemekről, és minden el lett felejtve. És a nép, a nép, a nép felébredt, és ott akarta folytatni, ahol azt gondolta, hogy abbahagyta. A rengeteg ébredő közül egy valahol egyvalaki szintén fölébredt. Fölemelte álomittas arcát, és azt kérdezte, ami a legfontosabb: Ki vagyok? Hol vagyok? Azt, hogy mi végre vagyok, azt nem kérdezte meg ez a valaki, csak azt, hogy ki vagyok, hol vagyok. De erre nem tudta a választ, olyan sokáig tartott neki az ő alvása.
- Elvesztettem magam! Elvesztettem magam az alvásban! Ki vagyok én?! - kiáltotta, és körülnézett. Egy konyhában találta magát. És észrevette, hogy valaki az asztalra borulva alszik. Odament az illetőhöz, belemarkolt a hajába, fölemelte, és az alvó arcába nézett.
- Ezt az embert ismerem. Osztálytársam volt - mondta a kilétét kereső. És eszébe jutott egy osztály. Ecsédi - ez a név jutott eszébe a kilétét keresőnek, és rázni kezdte az alvót, hogy, hogy:
- Ecsédi, Ecsédi, fölébredtünk! Emlékszel még?!
Ecsédi lehunyt szemmel mondta, hogy:
- Én mindenre emlékszem.
- És mire emlékszel, Ecsédi? Mire?!
- Éltünk, aludtunk.
- Ecsédi, én nem emlékszem semmire. Ki vagyok én, Ecsédi? Ki vagyok én?
Ecsédi változatlanul lehunyt szemmel mondta, hogy: Your name is Vizi Miklós. Tu t'appelle Miklós Vizi. Tuo nome Niccolo Vizi. Tyebja zavut, Nyikolajevics Vizi. Vizi. Vizi – mondta, és aludt tovább. Álmában nagy halakat látott vizekben lebegve, álmot vonva magukkal, redőző árnyakat. Csemcsegett magában, tiszta nyál csordult a szája szélén. Ringatta magát.
- Ez hát a nevem! Ez vagyok én! - kiáltotta Vizi, és a tükörbe nézett.
- Ez hát az arcom. Ez az arc.
Jellegzetes kelet-európai ábrázat repült felé a hófehér tükörből.
- Új korszak van. Új világ! Fölébredtünk! - kiáltotta, és fejjel rohant az ajtónak, amelyik az utolsó pillanatba kinyílt, és így Vizi (most már tudjuk a nevét: Vizi) egy szigorú nagykabátos társaságba rohant bele a gangon. A férfiak - lehettek vagy tízen - ujjlenyomatot vettek tőle. Ekkor derült ki, hogy mind a tízen egyetlen nagykabátot viselnek, hogy alatta szorulnak össze gúlában, mert ők egy bizottság voltak, amely az elmúlt korszak bűneit és hőstetteit állapította meg tisztázó szigorúsággal.
- Tisztázó szigorúság - mondta a bizottság vezetője, aki a kabát gallérját viselte magán. Ritkás hajú szép feje kócsaghoz hasonlóan koronázta meg az embergúla tetejét.
- Jellegzetes bolseviki ujjlenyomat! - süvöltötte egy szélsőséges a kabát ujjából.
- Neogótikus ujjbegybordázat, egyházi elmélyülésre valló - zengte egy hang a válltömés alól, kimagasodva.
- Magának való költő - mondta egy szelíd szemű tag a belső zsebből sugározva.
- Na, az igazat megvallva, kevésre emlékszem a múltból - mondta Vizi, mert elhatározta, hogy becsületes lesz. Csak annyi biztos: a nevem Vizi Miklós.
Az embergúla tetején gallért koronázó kócsagrikoltást hallatott, hogy:
- Miklós! Miklós! Miklós! Tegezhetlek, Miklós? - A mi emberünk! - süvöltötte a lenti tagoknak. - A mi emberünk! Feddhetetlen hőse a '60-as, '70-es, továbbá a '80-as etapnak, amikor legjobbjaink is megszűntek rózsaálmok viruló képeivel ámítani magukat. Emlékszem, egy mondására: Meddig tarthat ez még - ezt mondta a Keleti pályaudvar nagy óráját nézve a kagylóba, miközben tizenketten hallgatták le a telefonját. A mi emberünk! Az új kor hőse! Szent! Szent Miklós! Szentet csinálunk belőle! Arra van most szükség.
És a kabátból karok csápjai nyúltak elő, megragadták Vizit, aki nagy, sötét alagútban röpült ezután, míg végül ölelő, bendőszerű helyre érkezett. A jövőbe.
Hagyjuk most Vizit e helyen, és vessünk egy fúró pillantást bele Ecsédibe, aki még mindig két karjába temetve arcát aludt, holott körülötte egy világ kelt új életre zengve. Ecsédi az alvása miatt kimaradt egy kissé az újjáépítésből. Hogy mennyi időre, azt csak az tudja, aki El Van Felejtve. Ecsédi csak aludt. Telt, múlt az idő. Ám egyszer csak mi történt? Egyszer csak csengőszó éle tépte fel a csendet, s a borotválatlan Ecsédi felriadt szintén. Rögtön mindenre emlékezvén támolygott az ajtóig. Feltárta. Egy olyan kék szemű férfi állt odakint, kinek az arca olyan volt, mint a lakat.
- How do you do? - csattant fel a hangja.
- How do you do? - mondotta Ecsédi, a kába.
- Nevem Thomas Edward Lawrence – mutatkozott be a férfi, és meglebegtette az indigókék selyemburnuszt, amelyben ő volt. (Mert arabnak volt öltözve.) A szeme kék, mint az oxfordi college könyvtárának a legfelső polcán az Encyclopedia Britannica gerince a betűző, délutáni, krikettpályáról jövő napfényben szokott, oly kék.
- Nevem Thomas Edward Lawrence. Napjaink első számú Kelet-Közép-Európa szakértője vagyok, titkos ügynök. Szeretem az ön népét, mert az végletekig éli meg a rosszat és a jót.
És akkor Ecsédit fölkapták, mert a lakatarcú intésére burnuszos arabok lepték el a gangot, és vitték ki Ecsédit az utcára, szikrázó napnak a fényére. Ecsédi a Margit híd pesti hídfőjének a torkában találta magát, ott egy teve púpjára lökték, az állat ringva elindult. Ecsédi a lakatarcú acélderekát hátulról ölelvén szelte át a várost délkeleti irányba. (Odébb a Duna, távolabb a Margitsziget, jobbra a Néphadsereg utca.) A cél ismeretlen. És Ecsédi végre körül tudott nézni. Mit látott? Hunyorgó szemével mit vajon? Egy romjaiból újjáéledő várost látott, az elmúlt évtizedek tizedelte füstölgő labirintust. Kietlen tájat. Egyetlen csillogó szemmel verő színpadot. Ecsédi fölsóhajtott volna, de a levegő mérgezett volt, az égről még nem oszlott el a korom, a házak vakolatát lemarta volt a méreg, a teve lukakba lépett, repedezett a kövezet. És a lakosság, a helybeli lakók azok ilyen sántító lovakat üldöztek, egymást ölelgették, hogy hát te még... Hogy éltétek túl?
- Íme, a hazája egy rablótámadást követőleg – vetett hátra egy kék villantást Lawrence a tevén.
- Szegény hazám - sóhajtott ki mérget Ecsédi.
- Nevem Arábiai Lawrence - mutatkozott be ismét a lakat. - Utunk célja... De erről majd később. Megértem önt.
- Mit csinálunk? Mi lesz itt továbbá? - ismerte fel a helyzetét Ecsédi ringva, hogy, hogy, hogy... Nem tudom összeszedni magamat hirtelenjében.
- Itt műtét - mondta az angol. - Itt műtét. Érti? Felhalmozni, középosztályt csinálni. Ennek lesznek áldozatai, de hát ez egy műtét. Eredeti felhalmozás. Megértem önt. Én angol-amerikai figura és ügynök vagyok pacifikálni. Vizi Miklós küldött önért.
- Vizi! - kiáltotta Ecsédi. - Hol van Vizi?
Egy lobogva égő ház alatt kiáltotta mindezt teveháton pislogva. Az angol csak, mint egy gyarmatra, rámosolygott, hogy:
- A központba. Oda tartunk.
És arabjai fölvijjogtak, puskáikat (mert azok is voltak nekik), sütögették az ólmos égbe, Budapesten, 1989. június 2-án.
Budapesten. Ezek szerint a magyarok fővárosában vagyunk, a neve Budapest. De mi most már ne nézzünk körül, hanem nézzünk inkább a beteg égbe, miként Ecsédi akkor, és onnan nézzen vissza ránk az, Aki El van Felejtve. Nézzen vissza, nézzen vissza, de nem kell elárulnia semmit. Nem. Mi ezt nem akarjuk. Mi csak azt akarjuk... Mert hát mi az ember? Az ember gombásodás. Vörheny és kanyaró. A Földnek orcáján allergiafolt.
Valahogy így okoskodott Lawrence, a rettenetes városba kirendelt ügynök, amikor egyszer csak kattogni kezdett valami.
- Egy vonat! – kiáltotta Ecsédi. Egy vonat! Mit keres itt egy vonat a Szent István körúton?
- Mennek ki az oroszok! Mennek ki az oroszok! - kiabálta egy férfi. A férfi nyakában tábla. A táblára az volt írva: Magyar.
- Mennek az oroszok! Győztek a magyarok! Mennek az oroszok! Győztek a magyarok!
És a férfi énekelt. A nyakában a tábla az csak úgy táncolt, hogy...
