Időpont
Magyar Napló, 1990.10.18.
Bereményi Géza-Cseh Tamás: Új dalok
Ugyanaz az ének
„- Géza – szólítottam meg –, írunk-e még közösen dalokat? - Majd ha újra angyalok leszünk, Tamás – válaszolta elegánsan és titokzatosan. Többet nem beszéltünk erről.” (Szöveg még a nyolcvanas évekből.)
Antoine és Désiré kissé előredől. Nagykabátjuk lobog a szélben. Talán repülnek, talán csak hajlamuk van rá. A föld felé néznek, és a dal, amely a lehetséges zuhanás ívében kifeszül, tartja őket. Gazdag ez a dal, erős és sűrű légáram. Benne összeszövődnek tények és álmok, emlékek, személyek, tárgyak, mozdulatok, egymásba préselődnek tegnap és ma törmelékei. Jövőt jósló hamu, cipőre száradt sár, sugárzó gesztus, fényes szándék ötvözete a dal. Biztos, megtartó. Álságok nélkül egyszerű kérdéseket akaszt a csöndbe. Ki vagy, mi történik, hol vagy, szóval mi is a helyszín, és mikor, hogyan történik az, ami?
A biztonság kedvéért megnevezzük a dolgokat, eligazodunk valahogy. Neveket mondunk, azt mondjuk Éva, Mari, Judit, esetleg Edit, azt mondjuk, Budapest, váróterem, ötvenhat, hatvannyolc, Prága és Varsó, ócska cipő, pisztolycső sötétje, fehér babák, fehér ló és whisky vagy három rekesz…
Bereményi Géza és Cseh Tamás új dalokat írt, azok róluk – rólunk szólnak, Magyarországról és arról, ami itt ma történik velük és velünk. Szóval régiek is ezek az új dalok.
De bennük ott bújik a kérdés: mi változott, mi történt? Semmi. Minden. Ugyanaz az ember, ugyanaz az ének. Mégis, mások, újak a dalok. Szabadabbak, ezért hát nincs miért mindenáron felmutatni a tényeket. Együtt látjuk, cselekedjük őket. A tekintet néha még pásztáz, a száj kimondja, szívem, Kelet-Európa, riadt csodálkozással halljuk saját kacagásunkat, ahogy néven nevezzük a tányérfejűeket, a trabantfejeseket, de a szem többnyire csukva marad már, befelé néz, és amit megnevez, az a csend. Tarkónkon hűvös istenek vak pillantása, de nap mint nap megszüljük a gyermeket, aki nyomban útraválik belőlünk. Jobbik részünk lassan végleg elhagy már. Lerúgjuk titkainkat és kiteljesedünk. Úton vagyunk, majd megérkezünk, magunkhoz. Pőre, meztelen ember, néma éneket mond. A gyermek elszaladt, de még vissza-visszanéz, sugárzón ránk nevet, igazat szól a kamasz, indiánok vagyunk, mondja a fiú.
Furcsa, fáradt, titokzatos tavasz van, és szél van. Géza és Tamás kissé előredől. Arcukon mosoly, szemük lehunyva. Éneket írnak, énekelnek. Rajtuk maradt nagykabátjuk lobog a szélben. Talán repülnek. A szabadon feszülő kabátujjak olykor összeérnek. Mint két angyalszárny.
BÉRCZES LÁSZLÓ