Egy éven át Soltész Babát imádtam én.
Villája volt, jó szaga volt, volt hát remény.
Semmi hamis, szerettem is, de a múlt év telén,
múlt év telén Baba, mert Afrikában volt az apja követ,
őt látogatni ment, s villájukban egymagam hagyott engemet.
S én ott egy villában őszintén sajnáltam,
de egy sütőipari szakmunkástanuló lányban vigaszom találtam,
és két hónapon át önnön ágyában én megcsaltam Babát,
ki elhitte nekem, hogy közéjük szépen majd én beilleszkedem.
Két hónapon át én csaltam Babát - ez vagyok én.
Megadtam nekik, most leshetik, hogy e kis regény,
hogy e kis regény, és benne én, a szegénylegény.
Hogy mindez mit jelent,
hogy bennem mily szociális indulat feszül,
hogy én ott egyedül
egy sütőipari szakmunkástanuló lánnyal éltem remekül.
És interurbánon, őszintén sajnálom,
Babát is gyaláztam, ki bőgött Afrikában.
És összes whiskyjük
jegesmedvéknek a bőrére dűlt.
És ebből is kiderül,
hogy bennem szociális indulat feszül.
Egy éven át aztán Soltész Babát sirattam én.
Villája volt, jó szaga volt, volt hát remény.
De ilyen vagyok az indulatok vad terepén,
nincs más nekem, csak hát ami lényegem:
szegénylegény.
