Egyszer egy füstös pályaudvari étteremben hirtelen csönd lett Magyarországon. Egy gyönyörű, aranyruhás nő lépett a mikrofonokhoz, a dizőz. Mikrofonpróba, egy, kettő, három. Édes közönségem!
Én önt várni fogom
egy pályaudvaron,
egy füstös étterem
lesz a székhelyem.
Itt ön miatt időz
egy aranyruhás dizőz,
s hallgatja énekét
egy szélsodorta nép.
Én távollévőm szívszorongva kérem,
kar kitárva itten állok térden.
Hozó vonatját seregelve várjuk,
hívőn hisszük, irányunkba száguld
álommozdonyán.
Egy álommozdonyon
ön felénk tart, tudom,
s a félreállított
váltókon átrobog.
És mondhat bárki mást,
a nagy találkozást
megérjük még, tudom,
a pályaudvaron.
A pályaudvaron,
hol mindenki rokon,
hol nincsen semmi más,
csak egy nagy várakozás.
Itt mindnyájunknak ugyanaz hiányzik,
egy távollévőt hiányolunk váltig.
Hozó vonatját seregelve várjuk,
hívőn hisszük irányunkba száguld
álommozdonyán.
Én önt várni fogom
a pályaudvaron,
itt ön miatt időz
az aranyruhás dizőz.
Én önt várni fogom
a pályaudvaron,
itt ön miatt időz
az aranyruhás dizőz.